Napjainkban egyre többet hallani arról, hogy edzők szexuálisan zaklatnak, molesztálnak fiatal sportolókat, esetleg szexuális tartalmú fotókat küldenek nekik a közösségi oldalakon. Egyre több az erről szóló cikk, riport, az érintett egyesületek pedig nem győzik a különböző közlemények kiadását, melyben tagadják az alaptalan vádakat, mondván náluk ez nem fordulhat elő...

„Perverz edzőt buktattak le...”, „Fiatal sportolót molesztált edzője...”, „Pedofil botrány az egyik élvonalbeli csapatnál...” - előttünk a szalagcímek, meg persze a hírek alatt a kommentek: „az edző hibája”, a „szülő felelőssége” vagy szimplán „a lányok tehetnek róla”. Apró tornadresszek, fürdőruhák, csili-vili felsők és nadrágok a kamaszlányok edzésein – felhívás keringőre? Kigyúrt, sármos férfiedzőként ne vezessünk lánycsapatot, főleg, ha azok serdülő korúak? Szülőként neveljük arra gyerekeinket, hogy ne bízzanak meg edzőjükben? Vajon ez tényleg ennyire egyszerű, ennyire fekete vagy fehér? Nem hiszem.

A jó edző motivál. Lelkesít, biztat, támogat, erősít testileg és lelkileg egyaránt. De mi van akkor, ha a mérleg egyensúlya kibillen és a lelki támogatás helyett a testi kerül előtérbe? Mi van, ha az edző túlgondol adott szituációt és netán a tettek mezejére lép? Az aranyérem megvan ugyan, de milyen áron? Lelki sérülés, porba tiport nőiesség, összezavart énkép... Mit tehet a szülő, tehet-e egyáltalán valamit?

Emlékszem, tizennégy éves lehettem, amikor új, fiatal férfi edző érkezett hozzánk. Magas, izmos pasi volt és állandóan huncutul mosolygott. Egyből minden lány szerelmes lett belé és az ő csoportjába akart kerülni, aminek egy módja volt; még többet és még keményebben kellett edzeni. Így kezdtünk el páran hajnalban, suli előtt is edzésre járni, mert azokat az órákat mindig ő tartotta. Felnéztünk rá, tiszteltük a sportban elért sikerei miatt, de szinte mindannyian plátói érzéseket tápláltunk felé, azt szerettük volna, ha megfelelünk neki – ha a sportban sikerül, akkor azután talán az életben, nőként is. Pontosan tudta, hogy rajongunk érte, de soha nem élt vissza a helyzettel, még csak utalást sem tett arra vonatkozóan, hogy mi nőneműek vagyunk: csak a sportolót látta bennünk és így is kezelt minket. Szerencsém volt. Bár nem egy sportegyesületben és nem is csak egy sportágban sportoltam kamasz lányként, soha nem tapasztaltam semmi olyasmit, amiről manapság sokat olvashatunk.

Egy jó edző nem csupán sportoktató, hanem nevelő, példakép, apa, anya, nagy testvér, tanár és pszichológus is egyben. Kamaszkorban az élsportoló gyerekek nagy része iskolába jár, de suli előtt és után edzésen van, ahol az edzők a „főnökök”. Sportágtól függetlenül meg kell bízniuk bennük, hiszen ők a szakemberek, az ő irányításukkal érik majd el a céljaikat. Nagyon sok időt töltenek együtt, az edző sokszor pót-szülő, bizonyos esetekben jobban is ismeri a gyerekeket, mint saját szüleik. Ezzel nincs is baj, kivéve, ha az edző átlép egy bizonyos határt... nehéz ez, hiszen például a tornászlányoknál muszáj testtartást javítani és elkerülhetetlen, hogy az edző oda ne tegye a kezét a sportoló derekára, vállára, hogy ne korrigáljon egy-egy helyzetet. Ha a kéz egy kicsit lejjebb vagy feljebb téved, bár feltűnhet a lányoknak, egyikük sem tudja, hogy ez normális-e. Abban az életszakaszban amúgy is össze vannak zavarodva, épphogy kezdik megélni nőiességüket – annak számtalan nehézségével együtt -, nem biztos, hogy helyén tudják kezelni a dolgokat. Nem biztos, hogy tudják, hol a határ, amit bizonyos esetekben sok edző ki is használ.

Természetesen az is előfordulhat, hogy a lányok szerelmesek lesznek trénerükbe és mindent megtesznek azért, hogy az észrevegye őket nőként is. Direkt kicsit feljebb húzzák a nadrágot, látványos mozdulattal lehajolnak edzőjük előtt vagy éppen odasimulnak hozzá, amint lehetőségük van rá. Szerencsétlen férfi edző teljesen ártatlan, arról meg végképp nem tehet, hogy irtó jóképű. Kívülről nézve mégis tűnhet úgy, hogy kikezd a lányokkal... holott a lányok kezdenek ki vele. Természetesen a férfi edzők példaképek, sok lánynak apa-pótlékot is jelentenek. Sportoló mivoltuk révén fizikumukkal és pozíciójukkal is biztonságot, erőt sugároznak a lányoknak, akik - életkori sajátosságként - az élet minden területén a legnagyobb bizonytalanságban tapogatóznak...

Szülőként féltjük, óvjuk gyermekeinket. Apaként foggal-körömmel védjük kislányunkat, egy ujjal se nyúljon hozzájuk senki – a szó szoros és átvitt értelmében se. Nincs könnyű dolgunk, ha lányunk úgy jön haza edzésről, hogy azt meséli, valami fura dolog történt közte és az edzője között, azonban még nehezebb, ha nincs meg gyermekünkkel a feltétlen bizalom, ha el sem meséli mindezt... Ha azonban kiderül, kitör a botrány. Nem csak itthon, a világ számos pontján előfordul és elő is fordult korábban, hogy egy edző molesztált egy sportolót. Lánycsapat és férfi edző mindig is volt és az ebből adódó kellemetlenségek is megtörténtek, csak régebben kevesebb látott napvilágot. A média által a hírek azonnal eljutnak bárkihez, emiatt minden gyorsan nyilvánosságra kerül – ma már semmi sem marad titokban. Az érintett szakemberek akár bíróság elé is kerülhetnek és bár megilleti őket az ártatlanság vélelme, a szülők mindent bevetnek, hogy bizonyítsák igazukat. Ha megérdemelt, ha nem, a címlapok, a sokszor eltúlzott és néha alaptalan bulvárhírek egy edzői karrier végét is jelenthetik. Persze olyanról is hallani, hogy egyéni sportágakban valós szerelem szövődik a sportoló és trénere között, amit a média szintén felfúj és szenzációként kezel, mintha a munkahelyeken szövődött titkos vagy nem titkos szerelmek nem lennének mindennaposak...

Az egyre nagyobb nyilvánosság arra mindenképp jó, hogy felhívja a szülők figyelmét arra, hogy sajnos általános jelenség a zaklatás a sportéletben. Ezáltal lehetőségük van felkészíteni gyermekeiket, el tudják mondani nekik azokat a dolgokat, amikre igen is oda kell figyelni. Sok esetben nem fajult volna el a dolog, ha a lányok tudták volna, mivel állnak szemben. Ebből a szempontból azt gondolom, a kommunikáció hiánya a szülő felelőssége is. Az edzőnek persze éreznie kell, hogy mi az a határ, amit nem léphet át és a lányoknak is tudniuk kell különbséget tenni a „munkakapcsolat” és a zaklatás között, de a szülő feladata lenne felkészíteni gyermekét az ehhez hasonló váratlan szituációk kezelésére. Hozzáteszem, ez nagyon nehéz feladat...

Nekem szerencsém volt. Szerencsém volt, mert bár egy kivételtől eltekintve mindig férfi edzők vettek körül, sohasem kellett még csak hasonlóval sem szembesülnöm. Szüleim arra neveltek, hogy bármilyen problémám is van, nyugodtan forduljak hozzájuk és beszéljem meg velük, legyen az akármilyen kellemetlen is. Edzőimben bízhattam, mindig a legjobbat akarták nekem és afelé tereltek, amiben tényleg jó voltam. Tudtam, mi a helyes és mi a helytelen, különbséget tudtam tenni jó és rossz között, meg tudtam ítélni dolgokról, hogy azok adott határon belül vagy kívül vannak. Szerencsém volt, mert a szüleim felhívták a figyelmemet mindenre és megtanítottak mérlegelni.

Sportoló serdülő lány (esetleg fiú), edző vagy szülő, mindegy, melyik oldalról nézzük a dolgot, mindenki felelős lehet azért, ha olyasmi történik, amiről senki sem szeret beszélni és amit ha kiderül, mindenki megpróbál eltitkolni... Mint ahogy az élet bármely területén, a sportpályákon, a tornacsarnokokban és az uszodákban sem minden fekete vagy fehér, bizonyos esetekben nem lehet valakit egyértelműen hibáztatni. Hibásak akkor vagyunk, ha nem beszélünk róla. Ha csendben vagyunk és csak várunk, hátha változik valami...

Írta: Kövesdi Andrea