"Mi, futók a verseny végén hulla fáradtan, nemzeti színű zászló helyett egy ronggyá gyűrt rajtszámmal a kezünkben, éremmel a nyakunkban állunk majd a saját világunk tetején és tudjuk, hogy ez az egész nem sikerült volna nélkületek, szurkolók nélkül, akik mosolyogva álltatok az út szélén és türelemmel vártátok, hogy elfussunk mellettetek..."

Nem érted... vasárnap van, hét ágra süt a nap, miért van mégis dugó? Aztán eszedbe jut a válasz: ma van a félmaraton, minden le van zárva, mindenhol futnak... Ráülsz a dudára és ami a csövön kifér, nyomod neki! Vagy azért, mert te is futó vagy, esetleg van valakid, aki futó és a tiszteletedet fejezed ki a dudaszóval vagy pedig azért, mert rohadtul nem érdekel, miért szaladgálnak ott azok össze-vissza, csak anyázol, hogy már megint néhány elvetemült miatt van lezárva az egész város.
Igen, le van zárva az egész város. Pontosabban általában csak azok a helyszínek, amik a Világörökség részeként évről-évre útvonalai a nemzetközi versenysorozatok budapesti állomásának. Nemzetközi maratonfesztivál, tavaszi városvédő félmaraton, tök mindegy... a rakpartok, hidak, az Andrássy-út, a Városliget.. igen, ez mind le van zárva. A néhány elvetemült helyett pedig beszéljünk inkább több tízezer elvetemültről, akik ilyenkor együtt futnak a város utcáin. Futnak, mert élsportolók, mert hobbifutók, mert meg akarják nyerni a versenyt: mindenki a saját versenyét. Mindegy, hogy 21, 42 vagy éppen csak 7 kilométer, mindegy, hogy simán legyőzhető-e a távolság vagy csak akkor sikerülhet, ha túléled azt a bizonyos „falat”. Mindegy, hogy túlsúlyos vagy vagy vasággyal 50 kiló, mindegy, hogy ez az első versenyed vagy épp 80 évesen most futod a száztizenharmadik maratonodat. Nem számít, hogy a rajtszámodat mire tűzöd, hogy profi technikai felsőben vagy egy szakadt pólóban futsz-e és az se fontos, hogy mióta futsz. Rajtad kívül nem érdekel senkit az időd, itt tényleg csak a részvétel a fontos. Csak az számít, ott vagy-e, futsz-e, részese vagy-e az élménynek. Annak, hogy harmincezer futóval együtt futsz keresztül a városon, amit miattad zártak le, ami az otthonod vagy éppen az a város, ahova régóta szeretnél eljutni, ahol az útvonal mentén lelkes szurkolókkal, lufikkal, óriásplakátokkal, dudaszóval találkozhatsz... Az is mindegy, hogy azért dudálnak-e, hogy takarodj vagy azért, hogy hajrá. A dudaszó az dudaszó, lelkesít, biztat, motivál. Nagyon jó érzés tud lenni, amikor még a félmaraton távjának legelején, a Deák térnél az ott várakozó autósok kiszállnak és tapsolnak neked és nem küldenek el melegebb éghajlatra. Vagy amikor 17 kilométer lefutása után, a Lehel út elején álló kocsisorból kikiabálnak egy hajrát. Nem nagy dolog, de adott esetben pont elég lehet ahhoz, hogy átlendülj a holtponton. Mert ott, 17 kilométer környékén, például egy felüljáró tetején már lehet holtpont...Persze tudom, van olyan, hogy sietsz. Anyázol és nem éppen a tiszteletedet fejezed ki a folyamatos dudálással. Nyilván vannak kivételes esetek, amikor az ember tényleg siet és tényleg nem tud várni és tényleg bosszantó, ha belefut egy futóversenybe (bár hozzáteszem, ilyenkor napokkal a lezárások előtt minden fórumon arról lehet olvasni, hogy forgalomkorlátozások lesznek vasárnap és merre érdemes kerülni)... Ezeket az esetek kivéve, nem értem az embereket, nem értelek téged. Oké, nem fut mindenki. Oké, nem is sportol mindenki. Oké, te is pont leszarod a futást. De egyszer, belegondoltál-e vajon abba, hogy milyen érzés annak, aki fut? Milyen a tűző napon akár két és fél órán keresztül futni? Hogy miért jó ez a városnak? Hogy miért jó ez az országnak? Nem valószínű... Te csak azt látod, hogy le van zárva a város. Évente néhányszor kibírod, hidd el! Mint ahogy mindenki kibírja Bostonban, New York-ban, Berlinben, Párizsban, Amszterdamban és még sorolhatnám...Képzeld, ott az a lány. Kicsit duci, kicsit lassú, nem sokkal a záróbusz előtt kocog. Minden kanyarban félve néz hátra, nehogy az utolérje. Vagy az a bácsi ott, görnyedten, szinte sétál... ő kérlek Imre bácsi, megszámlálhatatlan futóversennyel a háta mögött. Te csak ülsz a kocsidban, nyomod a dudát és látsz egy bácsit, akire azt mondod, minek fut már ez, miért nem ül otthon a fenekén? Ő azonban ugyanazt teszi, mint az elmúlt hetven évben: azt csinálja, amit szeret. És amikor elhalad a kicsit duci lány mellett, a vállára teszi a kezét és csendben csak annyit mond: „gyerünk kislány”, akkor a szavainak olyan ereje van, hogy a lány szinte megtáltosodik és minden záróbusszal kapcsolatos félelme elmúlik. Vagy nézd, ott az a fiatal nő, babakocsival. Egy percre sem hagyná magára gyermekét, de közben saját magát sem szeretné feladni... miért is kéne, nem változott meg a személyisége, csak éppen anyuka lett, most pedig együtt tud futni a kisfiával. De nézd, ott megy a mezőny elején az a hosszú lábú, vékonyka srác. Na, ő éppen az országos bajnok, a csúcstartó ezen a távon. Nézd, ott meg az 1:45-ös iramfutók. Tudod, a nyulak... Nézd csak tovább a mezőnyt: ott van a lány a szomszédból, a doktornő a rendelőből, az autószerelő, a buszvezető srác, az eladó a kisboltból, a képviselő úr, a címlapokról ismert celeblány, a műsorvezető, a lányok az uszodából, a hölgy a plakátról, a virágárus bácsi, a biciklis fiú... mindenki ott van. Mindenki, aki szeret vagy éppen utál futni, de célja van a futással: mindenki, aki szeretné legyőzni önmagát. A futásban a cél fontos, persze, de az út, ami alatt célba érsz, felér egy utazással, egy úttal a saját belső világod felé... Ezt persze te nem tudhatod, mert nem futsz csak ülsz és nyomod a dudádat...

Arra se gondolsz, hogy ha nemzetközi egy verseny, akkor külföldről is érkeznek rá. Jönnek a városba olyan emberek, akik itt szeretnének futni, ezt a várost szeretnék megismerni. Akik egy-két éjszakát eltöltenek valamelyik szállodában, akik esznek-isznak a vendéglátóhelyeken, akár pont a te kis éttermedben, teletömve a te pénztárcádat. A futókkal jönnek kísérőik, a profikkal edzőik, masszőrök, akár egy egész stáb. Ők ha jól érzik magukat, máskor is visszajönnek, újabb vendégéjszakákat töltenek itt, esetleg nem csak a fővárosban, hanem vidéken is. Otthon mesélnek az élményeikről ismerőseiknek is, akik közül az is lehet, hogy valaki majd pont a te panziódba érkezik évek múlva. Akik itt futnak, lelkesen mesélnek majd otthon arról, hogy itt mennyien dudáltak nekik az út mentén...Úgyhogy te csak dudálj, hidd el, a tizen x-edik kilométer után már tök mindegy, miért dudálsz, így is-úgy is biztatásnak fogjuk értelmezni. Mi, akik futunk. Hálásak leszünk érte, mert tovább lendít, motivál és lelkesít, akkor is, ha te mindeközben nagyban anyázol...

A verseny végén hulla fáradtan, nemzeti színű zászló helyett egy ronggyá gyűrt rajtszámmal a kezünkben, éremmel a nyakunkban állunk majd a saját világunk tetején és tudjuk, hogy ez az egész nem sikerült volna nélkületek, szurkolók nélkül, akik mosolyogva álltatok az út szélén és türelemmel vártátok, hogy elfussunk mellettetek. Azok mellett is, akik anyáztatok, mert reméljük, hogy jövőre velünk futtok majd, együtt éljük át a városi futóversenyek semmihez sem hasonlítható hangulatát és velünk örültök majd ti is minden egyes dudaszónak...

Írta: Kövesdi Andrea

Fotók: futanet.hu