Koszos, lepukkant öltöző a csónakház oldalában, a szekrényeknek csak a fele zárható - az is azzal a kis lakattal, amit a szüleinktől kaptunk a biciklizárhoz. A radiátoron évszaktól függetlenül fél pár zoknik és szakadt edzőpólók száradnak. Kint a kert végében, a kerítés mellé támasztva a biciklik - lakat híján - kikötés nélkül várnak arra, hogy végezzünk az edzéssel és a Margit-hídon át hazatekerjünk.Mi az egykor salakos pályán már melegítünk... múlt héten ért véget az edzőtábor, fáradtak vagyunk, de tudjuk, hogy mi vár ránk. Legszívesebben lecsalnánk az egészet, de a bemelegítés az bemelegítés, akkor is, ha az egy teljes Szigetkör. Felsorakozunk a vízitelep bejáratánál és elrajtolunk. Minden futás iránti utálatunk ellenére mindent beleadva előzgetjük egymást az első métereken, mintha bármi tétje is lenne. Nincs, de mégis van. Nem éghetünk le az edzőnk előtt. Attila szigorú tekintete még akkor is ott van, amikor már nem látjuk, csak halljuk a hangját: "Nyomjátok!". Mi pedig nyomjuk, úgy nyomjuk, mintha valóban futók lennénk. A nem sokkal több mint öt kilométeres bemelegítőkör végén ismét a salakos pályán találjuk magunkat, nem telik el pár perc és Attila ordít egyet: "Fekvőtámaszba le! Most!" Fekvőtámaszban karhajlítás-nyújtás, húzódzkodás, tolódzkodás, felülések és még mindig csak bemelegítünk... Egy-egy gyakorlat közben kipillantunk a Dunára. Ilyenkor hétvégén, korán reggel mindig kicsit ködös, de meseszép, tükörsima a víz, szó szerint evezésre csábít. Elhangzik a vezényszó és mi mint a szorgos hangyák, úgy hordjuk le hajóinkat a stégre. Arra a kissé rozoga, szú rágta fatákolmányra, ami a mi saját kis rajtkövünk, ahonnan kajakos kalandjaink rendre elstartolnak. Szakadt tréningnadrágjaink már akkor vizesek, amikor még nem is csináltunk semmit. Végre vízre szállunk, Attila még a stégről, majd már a motorosból kiabálja, hogy "Csak az ötvenes tábláig, aztán forduljatok vissza!"Bár vonz minket a táblán túli világ, a szabályszegés fel sem merül. Amit az edző mond, az úgy van. Egymást előzgetve haladnánk, ha lehetne, de mi tartjuk a libasort. Mindenki csendben evez, a júniusi zöldár miatt a kissé megáradt Dunán felfelé nincs könnyű dolgunk, de ez sem veszi kedvünket, hisz tudjuk, hogy verseny lesz jövő hétvégén, helyt kell állni a kerületi bajnokságon. Azon a bajnokságon, ahol a nagy KSI és AVSE hajói is indulnak. Tudjuk, hogy a versenynek tétje van, ezért az edzéseket is komolyan vesszük. Nem a győzelem a cél, nekünk "kicsiknek" az is óriási dolog, hogy indulhatunk, hogy megkaptuk a versenyengedélyt, hogy ott lehetünk a "nagyok" között.Amikor az utolsó csapásainkban semmi erő nincs már, amikor néhány borulás után semmi száraz felület nincs rajtunk, amikor már a gyomrunk is hangos korgással jelzi, hogy idő van, akkor ismét Attilára figyelünk: "Edzés vége, pakolás, takarítás, holnap reggel 7-kor ugyanitt!". Mi pakolunk, hajót takarítunk, egymás hegyén-hátán átöltözünk, majd rohanunk a bringáinkhoz a kert végébe, a kerítés mellé, hogy hazaérjünk délre, az ebédre. Hulla fáradtan tekerünk át a hídon, nincs olyan porcikánk, ami ne fájna, de mi egyre tudunk csak gondolni; a holnapi edzésre, na meg a következő heti versenyre. Otthon húsleves, rakott krumpli, Dobos-torta, esetleg egy kis friss sajtos pogi, majd irány a játszótéri focipálya, hiszen megbeszéltük a szomszéd srácokkal, hogy szombat délután meccs van... És ha megbeszéltük, akkor ha esik, ha fúj, az úgy is lesz.