Minden edző egy helyen!

Coachalbum.hu, az edzőkereső adatbázis

Fitnesz-mámor

Falatnyi bikinik, csillogó kristályok, barna bőr, kidolgozott izomzat és széles mosoly az arcokon. Nem, nem a strandon vagyunk és még nyár sincs. Elkezdődött a fitnesz versenyek szezonja, a sport és a felszínesség színpadias találkozása, a műmosolygás bajnoksága, de ezzel együtt egy olyan versenysorozat, ahol a többi sportággal ellentétben nem a pillanatnyi teljesítmény, hanem az egész éves kitartó munka kerül díjazásra. Vagy nem…

Hétvégéről hétvégére egymást érik a különböző testépítő szövetségek versenyei. Különös világ ez; napjaink testépítő ikonjaitól kezdve a kiöregedett „ex-gyúrós” zsűritagokon át egészen a szárnyaikat még csak éppen bontogatni kezdő, feltörekvő bikinimodellekig mindenki megtalálható ilyenkor egy-egy helyszínen. Színpad, tökéletesen beállított fények, zsűriasztal, számos verseny kategória, kupák, érmek… a színfalak mögött pedig a fitneszipar színe-java. Nem csak a versenyzők, felkészítő edzők, táplálkozási tanácsadók, hozzátartozók, hanem olyan nélkülözhetetlen szereplők is jelen vannak, mint a barnítók, a pózolást oktatók, a bedurranáshoz elengedhetetlen gumiszalag hordozók, a „pufirizs adagolók”, vagyis a töltésért felelősök, a szájtörölgetők vagy a bikiniről leesőben lévő kő felragasztók. Mindenkinek meghatározott feladata van, mert nincs mese, a színpadon tökéletesnek kell lenni!bikini-competition.jpgGyúrsz, diétázol, színpadra állsz, nyersz. Vagy kokszolsz, teletömnek minden szarral, amúgy is csókos vagy és nyersz. Vagy gyúrogatsz, diétázgatsz, jókor vagy jó helyen, fizetsz, majd nyersz. Többféle forgatókönyv létezik, a laikusok szerint pedig minden színpadra lépő izomagyú férfi sötét, mint az éjszaka és minden kigyúrt nő csúnya és férfias. Meg amúgy is, minek mutogatja magát?!

Talán azért, mert csodaszép a teste. Mert büszke rá, mert elérte, amit szeretett volna, amiért olyan keményen dolgozott hónapokon át. Mert végre van önbizalma, mert végre ő is elhiszi, hogy szép, hogy jó nő vagy hogy férfias, erős, hogy ő is képes rá. Képes arra, amire kevesen képesek: kitartásra, önfegyelemre, céltudatosságra, alázatra. Lehet mondani bármit, de azok a versenyzők a színpadon, kategóriától függetlenül mind győztesek!

Csirke, rizs, brokkoli. Fehérjeturmix, zabkása, edzés előtti és utáni étkezés, grammra kiszámolt kaják, vitaminok, aminosavak, esti túró, éhgyomros kardió. Nincs csalónap, nincs nagyi szülinapja, nincs húsvéti kalács, nincs „csak egy kocka csoki”. Nincs kihagyott edzés, elsunnyogott kardió. Cél van, munka van és hétről hétre látható eredmények vannak. Persze lehet mondani, hogy ez nem egészséges, hogy nem fenntartható és még felesleges is. Lehet, hogy így is van, de az biztos, hogy ezt könnyen mondjuk a kanapénkról távirányítóval a kezünkben, sós mogyit rágcsálva. Könnyű ítélkezni és másokat bírálni, kívülről okosnak lenni. A szélsőséges esetektől eltekintve emelem kalapom mindenki előtt, aki végig csinál egy nyolc, tizenkettő vagy akár tizenhat hetes versenydiétát.aa_picture_20151211_7026776_web.jpgJoggal merülnek fel az örök kérdések: sport ez egyáltalán? Miért jó, megéri? Ezt mindenki maga dönti el. A fitnesziparban amúgy is mindenki áldozat. Mindenki bedől a külcsínnek, azoknak a képeknek, amiket az Instagram és a Facebook tol az arcunkba nap, mint nap. Kockás hasú, kerek vállú pasik és feszes, gömbölyű fenekű, tökéletes csajok mosolyognak ránk nagy zabkásával vagy salátával a kezükben, hogy éljen a #fitnesslifestyle és ha megveszed az általuk reklámozott ilyen-olyan terméket, akkor te is lehetsz fitnesz modell. Meg persze azért kell a többi #healthyfood és a mindennapos #workouthard is. Nyilván, ha ez ilyen egyszerű lenne, tele lenne a város kockahassal, de tény és való, a színpadi forma hosszú és kemény munka eredménye, a megfelelő táplálkozás, kemény edzés és elég alvás hármasa nélkül lehetetlenség. Csak éppen ezeken a képeken nem látunk semmit adott személy mindennapjaiból, amikor éppen off-szezon van, amikor neki is becsúszik egy-két hamburger, amikor nincs kisminkelve, amikor nem a szexi mosolyát veszi elő a tökéletes kis életéből. Sokunknak olyan példaképeink vannak, akik egy évben egyszer elmennek egy fotózásra, amire - vitathatatlanul - tökéletesen felkészülnek, hogy aztán az év többi háromszázhatvannégy napján az akkor készült képekből éljenek, azokat posztolják nekünk, követőknek. Nekünk, akiknek van egy kis narancsbőrünk, egy kis sörhasunk, akik ugyan heti négyszer edzünk, de azt hisszük, ez is kevés vagy akik mindenmentes mindenfélét majszolunk ebédre, csak hogy nem létező önbizalmunk várába beépítsünk egy-egy tégladarabot. Be kell látnunk azonban, hogy így még egy roskadozó vályogházunk se lesz… Lehet, hogy néha ezeknek a szupertestű isteneknek sincs kedvük edzeni, hogy otthon zabálják a takaró alatt az óriás táblás karamellás Milkát, közben meg nyomatják a képeket a netre a tökéletes étkezésről és a kemény popsiról. Szelfik, tükrös szelfik, a valóság és egy hamis világ keveredése. Ember legyen a talpán, aki ezt kibogozza...
nevtelen-1.jpgNa de térjünk vissza a versenyekhez, ahhoz a világhoz, ami kicsit sem reálisabb ennél. A fitnesz versenyzők éremmel a nyakukban, lábaikon már alig állva jönnek le a színpadról, kiéhezve mindenre, ami ehető, hiszen az elmúlt hetekben főtt csirkemellen és zellerszáron kívül nem sok minden került a tányérjukra. Vagyis a műanyag dobozukba... Fáradtak, a pózolás rendesen megdolgoztatta az izmaikat, ki vannak száradva, hiszen a vízhajtás után már inni se nagyon ittak. Jöhet a visszatöltés: fánk, csoki, tészta, töméntelen mennyiségű cukor és zsír. Csupa olyan szemét kaja, amiről az elmúlt időszakban álmodni se mertek. Semmi #healthylifestyle, semmi #cleaneating. Elég ambivalens érzés látni egy izmos, barna, csilivili bikinis, agyon sminkelt nőt két pofára zabálni egy harminckettes pizzát, miközben második energiaitalát iszogatja… Vagy egy kockahasú, tökéletesre gyúrt Adoniszt eltűnni egy hatalmas Nutella-s üvegben. Ennyi lenne az egészséges életmód? Vagy ez nem is arról szól? De akkor miről?

Mindenkinek másról. Mint mindenben az életben, a fitneszben is mindenkinek más a motivációja. Valakiét értjük, valakiét nem, ezzel nincs is semmi baj. Végül is egyesek szerint az se normális, aki maratont fut vagy lenyom egy Ironman-t…fig-c-trophy_3-e1420067137412.jpgSzubjektív műfaj ide vagy oda, egy dologban biztos vagyok: mindenki, aki színpadra áll, keményen megküzdött azért, hogy ott legyen, hogy élete legjobb formáját hozva mosolyogni tudjon úgy, hogy közben arra figyel, hogy tökéletes legyen a póz, amit oly’ sokáig gyakorolt. Mindenki maga dönti el, hogy megéri-e, de tisztelet jár minden versenyzőnek, nem csak a nyerteseknek. Mert az, hogy ki nyer… az már egy egészen más kérdés.

Írta: Kövesdi Andrea

Szállj ki és fuss!

"Mi, futók a verseny végén hulla fáradtan, nemzeti színű zászló helyett egy ronggyá gyűrt rajtszámmal a kezünkben, éremmel a nyakunkban állunk majd a saját világunk tetején és tudjuk, hogy ez az egész nem sikerült volna nélkületek, szurkolók nélkül, akik mosolyogva álltatok az út szélén és türelemmel vártátok, hogy elfussunk mellettetek..."

Nem érted... vasárnap van, hét ágra süt a nap, miért van mégis dugó? Aztán eszedbe jut a válasz: ma van a félmaraton, minden le van zárva, mindenhol futnak... Ráülsz a dudára és ami a csövön kifér, nyomod neki! Vagy azért, mert te is futó vagy, esetleg van valakid, aki futó és a tiszteletedet fejezed ki a dudaszóval vagy pedig azért, mert rohadtul nem érdekel, miért szaladgálnak ott azok össze-vissza, csak anyázol, hogy már megint néhány elvetemült miatt van lezárva az egész város.
28th-spar-budapest-marathon-chain-bridge.jpgIgen, le van zárva az egész város. Pontosabban általában csak azok a helyszínek, amik a Világörökség részeként évről-évre útvonalai a nemzetközi versenysorozatok budapesti állomásának. Nemzetközi maratonfesztivál, tavaszi városvédő félmaraton, tök mindegy... a rakpartok, hidak, az Andrássy-út, a Városliget.. igen, ez mind le van zárva. A néhány elvetemült helyett pedig beszéljünk inkább több tízezer elvetemültről, akik ilyenkor együtt futnak a város utcáin. Futnak, mert élsportolók, mert hobbifutók, mert meg akarják nyerni a versenyt: mindenki a saját versenyét. Mindegy, hogy 21, 42 vagy éppen csak 7 kilométer, mindegy, hogy simán legyőzhető-e a távolság vagy csak akkor sikerülhet, ha túléled azt a bizonyos „falat”. Mindegy, hogy túlsúlyos vagy vagy vasággyal 50 kiló, mindegy, hogy ez az első versenyed vagy épp 80 évesen most futod a száztizenharmadik maratonodat. Nem számít, hogy a rajtszámodat mire tűzöd, hogy profi technikai felsőben vagy egy szakadt pólóban futsz-e és az se fontos, hogy mióta futsz. Rajtad kívül nem érdekel senkit az időd, itt tényleg csak a részvétel a fontos. Csak az számít, ott vagy-e, futsz-e, részese vagy-e az élménynek. Annak, hogy harmincezer futóval együtt futsz keresztül a városon, amit miattad zártak le, ami az otthonod vagy éppen az a város, ahova régóta szeretnél eljutni, ahol az útvonal mentén lelkes szurkolókkal, lufikkal, óriásplakátokkal, dudaszóval találkozhatsz... Az is mindegy, hogy azért dudálnak-e, hogy takarodj vagy azért, hogy hajrá. A dudaszó az dudaszó, lelkesít, biztat, motivál. Nagyon jó érzés tud lenni, amikor még a félmaraton távjának legelején, a Deák térnél az ott várakozó autósok kiszállnak és tapsolnak neked és nem küldenek el melegebb éghajlatra. Vagy amikor 17 kilométer lefutása után, a Lehel út elején álló kocsisorból kikiabálnak egy hajrát. Nem nagy dolog, de adott esetben pont elég lehet ahhoz, hogy átlendülj a holtponton. Mert ott, 17 kilométer környékén, például egy felüljáró tetején már lehet holtpont...26_spar_budapest_maraton_utvonal_1669.jpgPersze tudom, van olyan, hogy sietsz. Anyázol és nem éppen a tiszteletedet fejezed ki a folyamatos dudálással. Nyilván vannak kivételes esetek, amikor az ember tényleg siet és tényleg nem tud várni és tényleg bosszantó, ha belefut egy futóversenybe (bár hozzáteszem, ilyenkor napokkal a lezárások előtt minden fórumon arról lehet olvasni, hogy forgalomkorlátozások lesznek vasárnap és merre érdemes kerülni)... Ezeket az esetek kivéve, nem értem az embereket, nem értelek téged. Oké, nem fut mindenki. Oké, nem is sportol mindenki. Oké, te is pont leszarod a futást. De egyszer, belegondoltál-e vajon abba, hogy milyen érzés annak, aki fut? Milyen a tűző napon akár két és fél órán keresztül futni? Hogy miért jó ez a városnak? Hogy miért jó ez az országnak? Nem valószínű... Te csak azt látod, hogy le van zárva a város. Évente néhányszor kibírod, hidd el! Mint ahogy mindenki kibírja Bostonban, New York-ban, Berlinben, Párizsban, Amszterdamban és még sorolhatnám...wizzair_0813.jpgKépzeld, ott az a lány. Kicsit duci, kicsit lassú, nem sokkal a záróbusz előtt kocog. Minden kanyarban félve néz hátra, nehogy az utolérje. Vagy az a bácsi ott, görnyedten, szinte sétál... ő kérlek Imre bácsi, megszámlálhatatlan futóversennyel a háta mögött. Te csak ülsz a kocsidban, nyomod a dudát és látsz egy bácsit, akire azt mondod, minek fut már ez, miért nem ül otthon a fenekén? Ő azonban ugyanazt teszi, mint az elmúlt hetven évben: azt csinálja, amit szeret. És amikor elhalad a kicsit duci lány mellett, a vállára teszi a kezét és csendben csak annyit mond: „gyerünk kislány”, akkor a szavainak olyan ereje van, hogy a lány szinte megtáltosodik és minden záróbusszal kapcsolatos félelme elmúlik. Vagy nézd, ott az a fiatal nő, babakocsival. Egy percre sem hagyná magára gyermekét, de közben saját magát sem szeretné feladni... miért is kéne, nem változott meg a személyisége, csak éppen anyuka lett, most pedig együtt tud futni a kisfiával. De nézd, ott megy a mezőny elején az a hosszú lábú, vékonyka srác. Na, ő éppen az országos bajnok, a csúcstartó ezen a távon. Nézd, ott meg az 1:45-ös iramfutók. Tudod, a nyulak... Nézd csak tovább a mezőnyt: ott van a lány a szomszédból, a doktornő a rendelőből, az autószerelő, a buszvezető srác, az eladó a kisboltból, a képviselő úr, a címlapokról ismert celeblány, a műsorvezető, a lányok az uszodából, a hölgy a plakátról, a virágárus bácsi, a biciklis fiú... mindenki ott van. Mindenki, aki szeret vagy éppen utál futni, de célja van a futással: mindenki, aki szeretné legyőzni önmagát. A futásban a cél fontos, persze, de az út, ami alatt célba érsz, felér egy utazással, egy úttal a saját belső világod felé... Ezt persze te nem tudhatod, mert nem futsz csak ülsz és nyomod a dudádat...

Arra se gondolsz, hogy ha nemzetközi egy verseny, akkor külföldről is érkeznek rá. Jönnek a városba olyan emberek, akik itt szeretnének futni, ezt a várost szeretnék megismerni. Akik egy-két éjszakát eltöltenek valamelyik szállodában, akik esznek-isznak a vendéglátóhelyeken, akár pont a te kis éttermedben, teletömve a te pénztárcádat. A futókkal jönnek kísérőik, a profikkal edzőik, masszőrök, akár egy egész stáb. Ők ha jól érzik magukat, máskor is visszajönnek, újabb vendégéjszakákat töltenek itt, esetleg nem csak a fővárosban, hanem vidéken is. Otthon mesélnek az élményeikről ismerőseiknek is, akik közül az is lehet, hogy valaki majd pont a te panziódba érkezik évek múlva. Akik itt futnak, lelkesen mesélnek majd otthon arról, hogy itt mennyien dudáltak nekik az út mentén...img_0194.JPGÚgyhogy te csak dudálj, hidd el, a tizen x-edik kilométer után már tök mindegy, miért dudálsz, így is-úgy is biztatásnak fogjuk értelmezni. Mi, akik futunk. Hálásak leszünk érte, mert tovább lendít, motivál és lelkesít, akkor is, ha te mindeközben nagyban anyázol...

A verseny végén hulla fáradtan, nemzeti színű zászló helyett egy ronggyá gyűrt rajtszámmal a kezünkben, éremmel a nyakunkban állunk majd a saját világunk tetején és tudjuk, hogy ez az egész nem sikerült volna nélkületek, szurkolók nélkül, akik mosolyogva álltatok az út szélén és türelemmel vártátok, hogy elfussunk mellettetek. Azok mellett is, akik anyáztatok, mert reméljük, hogy jövőre velünk futtok majd, együtt éljük át a városi futóversenyek semmihez sem hasonlítható hangulatát és velünk örültök majd ti is minden egyes dudaszónak...

 

Írta: Kövesdi Andrea

Fotók: futanet.hu

Szex, sport, botrány

Napjainkban egyre többet hallani arról, hogy edzők szexuálisan zaklatnak, molesztálnak fiatal sportolókat, esetleg szexuális tartalmú fotókat küldenek nekik a közösségi oldalakon. Egyre több az erről szóló cikk, riport, az érintett egyesületek pedig nem győzik a különböző közlemények kiadását, melyben tagadják az alaptalan vádakat, mondván náluk ez nem fordulhat elő...

 

Perverz edzőt buktattak le...”, „Fiatal sportolót molesztált edzője...”, „Pedofil botrány az egyik élvonalbeli csapatnál...” - előttünk a szalagcímek, meg persze a hírek alatt a kommentek: „az edző hibája”, a „szülő felelőssége” vagy szimplán „a lányok tehetnek róla”. Apró tornadresszek, fürdőruhák, csili-vili felsők és nadrágok a kamaszlányok edzésein – felhívás keringőre? Kigyúrt, sármos férfiedzőként ne vezessünk lánycsapatot, főleg, ha azok serdülő korúak? Szülőként neveljük arra gyerekeinket, hogy ne bízzanak meg edzőjükben? Vajon ez tényleg ennyire egyszerű, ennyire fekete vagy fehér? Nem hiszem.

 

A jó edző motivál. Lelkesít, biztat, támogat, erősít testileg és lelkileg egyaránt. De mi van akkor, ha a mérleg egyensúlya kibillen és a lelki támogatás helyett a testi kerül előtérbe? Mi van, ha az edző túlgondol adott szituációt és netán a tettek mezejére lép? Az aranyérem megvan ugyan, de milyen áron? Lelki sérülés, porba tiport nőiesség, összezavart énkép... Mit tehet a szülő, tehet-e egyáltalán valamit?

girl1.jpg

Emlékszem, tizennégy éves lehettem, amikor új, fiatal férfi edző érkezett hozzánk. Magas, izmos pasi volt és állandóan huncutul mosolygott. Egyből minden lány szerelmes lett belé és az ő csoportjába akart kerülni, aminek egy módja volt; még többet és még keményebben kellett edzeni. Így kezdtünk el páran hajnalban, suli előtt is edzésre járni, mert azokat az órákat mindig ő tartotta. Felnéztünk rá, tiszteltük a sportban elért sikerei miatt, de szinte mindannyian plátói érzéseket tápláltunk felé, azt szerettük volna, ha megfelelünk neki – ha a sportban sikerül, akkor azután talán az életben, nőként is. Pontosan tudta, hogy rajongunk érte, de soha nem élt vissza a helyzettel, még csak utalást sem tett arra vonatkozóan, hogy mi nőneműek vagyunk: csak a sportolót látta bennünk és így is kezelt minket. Szerencsém volt. Bár nem egy sportegyesületben és nem is csak egy sportágban sportoltam kamasz lányként, soha nem tapasztaltam semmi olyasmit, amiről manapság sokat olvashatunk.

 

Egy jó edző nem csupán sportoktató, hanem nevelő, példakép, apa, anya, nagy testvér, tanár és pszichológus is egyben. Kamaszkorban az élsportoló gyerekek nagy része iskolába jár, de suli előtt és után edzésen van, ahol az edzők a „főnökök”. Sportágtól függetlenül meg kell bízniuk bennük, hiszen ők a szakemberek, az ő irányításukkal érik majd el a céljaikat. Nagyon sok időt töltenek együtt, az edző sokszor pót-szülő, bizonyos esetekben jobban is ismeri a gyerekeket, mint saját szüleik. Ezzel nincs is baj, kivéve, ha az edző átlép egy bizonyos határt... nehéz ez, hiszen például a tornászlányoknál muszáj testtartást javítani és elkerülhetetlen, hogy az edző oda ne tegye a kezét a sportoló derekára, vállára, hogy ne korrigáljon egy-egy helyzetet. Ha a kéz egy kicsit lejjebb vagy feljebb téved, bár feltűnhet a lányoknak, egyikük sem tudja, hogy ez normális-e. Abban az életszakaszban amúgy is össze vannak zavarodva, épphogy kezdik megélni nőiességüket – annak számtalan nehézségével együtt -, nem biztos, hogy helyén tudják kezelni a dolgokat. Nem biztos, hogy tudják, hol a határ, amit bizonyos esetekben sok edző ki is használ.

ows_141851031992804.jpg

Természetesen az is előfordulhat, hogy a lányok szerelmesek lesznek trénerükbe és mindent megtesznek azért, hogy az észrevegye őket nőként is. Direkt kicsit feljebb húzzák a nadrágot, látványos mozdulattal lehajolnak edzőjük előtt vagy éppen odasimulnak hozzá, amint lehetőségük van rá. Szerencsétlen férfi edző teljesen ártatlan, arról meg végképp nem tehet, hogy irtó jóképű. Kívülről nézve mégis tűnhet úgy, hogy kikezd a lányokkal... holott a lányok kezdenek ki vele. Természetesen a férfi edzők példaképek, sok lánynak apa-pótlékot is jelentenek. Sportoló mivoltuk révén fizikumukkal és pozíciójukkal is biztonságot, erőt sugároznak a lányoknak, akik - életkori sajátosságként - az élet minden területén a legnagyobb bizonytalanságban tapogatóznak...

 

Szülőként féltjük, óvjuk gyermekeinket. Apaként foggal-körömmel védjük kislányunkat, egy ujjal se nyúljon hozzájuk senki – a szó szoros és átvitt értelmében se. Nincs könnyű dolgunk, ha lányunk úgy jön haza edzésről, hogy azt meséli, valami fura dolog történt közte és az edzője között, azonban még nehezebb, ha nincs meg gyermekünkkel a feltétlen bizalom, ha el sem meséli mindezt... Ha azonban kiderül, kitör a botrány. Nem csak itthon, a világ számos pontján előfordul és elő is fordult korábban, hogy egy edző molesztált egy sportolót. Lánycsapat és férfi edző mindig is volt és az ebből adódó kellemetlenségek is megtörténtek, csak régebben kevesebb látott napvilágot. A média által a hírek azonnal eljutnak bárkihez, emiatt minden gyorsan nyilvánosságra kerül – ma már semmi sem marad titokban. Az érintett szakemberek akár bíróság elé is kerülhetnek és bár megilleti őket az ártatlanság vélelme, a szülők mindent bevetnek, hogy bizonyítsák igazukat. Ha megérdemelt, ha nem, a címlapok, a sokszor eltúlzott és néha alaptalan bulvárhírek egy edzői karrier végét is jelenthetik. Persze olyanról is hallani, hogy egyéni sportágakban valós szerelem szövődik a sportoló és trénere között, amit a média szintén felfúj és szenzációként kezel, mintha a munkahelyeken szövődött titkos vagy nem titkos szerelmek nem lennének mindennaposak...

 

Az egyre nagyobb nyilvánosság arra mindenképp jó, hogy felhívja a szülők figyelmét arra, hogy sajnos általános jelenség a zaklatás a sportéletben. Ezáltal lehetőségük van felkészíteni gyermekeiket, el tudják mondani nekik azokat a dolgokat, amikre igen is oda kell figyelni. Sok esetben nem fajult volna el a dolog, ha a lányok tudták volna, mivel állnak szemben. Ebből a szempontból azt gondolom, a kommunikáció hiánya a szülő felelőssége is. Az edzőnek persze éreznie kell, hogy mi az a határ, amit nem léphet át és a lányoknak is tudniuk kell különbséget tenni a „munkakapcsolat” és a zaklatás között, de a szülő feladata lenne felkészíteni gyermekét az ehhez hasonló váratlan szituációk kezelésére. Hozzáteszem, ez nagyon nehéz feladat...

red-girls-with-coach-.jpg

Nekem szerencsém volt. Szerencsém volt, mert bár egy kivételtől eltekintve mindig férfi edzők vettek körül, sohasem kellett még csak hasonlóval sem szembesülnöm. Szüleim arra neveltek, hogy bármilyen problémám is van, nyugodtan forduljak hozzájuk és beszéljem meg velük, legyen az akármilyen kellemetlen is. Edzőimben bízhattam, mindig a legjobbat akarták nekem és afelé tereltek, amiben tényleg jó voltam. Tudtam, mi a helyes és mi a helytelen, különbséget tudtam tenni jó és rossz között, meg tudtam ítélni dolgokról, hogy azok adott határon belül vagy kívül vannak. Szerencsém volt, mert a szüleim felhívták a figyelmemet mindenre és megtanítottak mérlegelni.

 

Sportoló serdülő lány (esetleg fiú), edző vagy szülő, mindegy, melyik oldalról nézzük a dolgot, mindenki felelős lehet azért, ha olyasmi történik, amiről senki sem szeret beszélni és amit ha kiderül, mindenki megpróbál eltitkolni... Mint ahogy az élet bármely területén, a sportpályákon, a tornacsarnokokban és az uszodákban sem minden fekete vagy fehér, bizonyos esetekben nem lehet valakit egyértelműen hibáztatni. Hibásak akkor vagyunk, ha nem beszélünk róla. Ha csendben vagyunk és csak várunk, hátha változik valami...

 

 

 

 

Írta: Kövesdi Andrea

 

Régi idők tesije

Szekrényugrás, kidobós, ziccer dobás, Cooper-teszt... négyütemű fekvőtámasz, kötélmászás, tornasor, szintfelmérők, sportnap... ha rémlenek azok a bizonyos tesi órák, olvass tovább!

 

Mindegy, hogy általános iskolába vagy gimibe jártunk, hogy élsportolók voltunk vagy testnevelésből felmentettek, emlékszünk a szűk tornadresszekre, a kötelező úszásokra, a házi bajnokságokra vagy az iskolakörökre. Néhányan imádtuk, páran meg kifejezetten gyűlöltük, valaki feleslegesnek tartotta, valaki meg azt gondolta, ezért van értelme suliba járni. Így vagy úgy, de mindannyiunkra hatással voltak a testnevelés órák.

 

Nekem szerencsém volt, imádtam őket. Annak ellenére, hogy szigorú és kemény volt a tanárunk és mindig rám szólt, hogy fogjam már be a szám, szeretett engem és mindig a kedvemben járt. Emiatt nagyon sokszor kosaraztunk vagy fociztunk. Néha, ha a lányokat nem lehetett rávenni ezekre, akkor én külön kimehettem a fiúkkal az udvarra. Ó, az az udvar! Nagyon kicsi volt, egy aszfaltozott focipálya és egy kisebb kosárpálya fért csak el rá, mégis amikor csak lehetett, kint voltunk. Jobb volt, mint a szűkös tornaterem, kis szertárral és körben bordásfalakkal. Bent nem szerettem lenni, ott mindig valami olyat kellett csinálni, ami nem volt kedvemre való: gerendán gyakorlatozni vagy röplabdázni. Utóbbit főleg akkor utáltam, amikor még olyan suliba jártam, ahol kötelező volt a tornadressz... bevágott, rövid volt és kényelmetlen volt benne ugrálni. Egységesnek szerettek volna bennünket látni, de mivel csak annyi volt az elvárás, hogy kék tornadresszben legyünk, így egész Aprajafalva megirigyelhette volna a kék összes árnyalatában pompázó gyereksereget. Már az öltözőben baj volt vele, alig tudtuk felvenni: egymásnak segítve húztuk fel a szűk, nejlon anyagú ruhácskákat. Apropó, öltöző... büdös volt, kicsi és mindig valakinek az ajtóban kellett állnia, nehogy valamelyik fiú berontson. Ők viccnek szánták, mi kevésbé, persze fordítva semmi gond nem volt a dologgal; mi bármikor rájuk törhettük az öltözőajtót és nevetgélhettünk a látottakon egész órán.

Később, már a gimiben nem lógtunk át a fiúkhoz, igaz nem is volt tornadresszünk... rövid gatyában tesiztünk, fehér pólóban, amin a suli emblémája volt. Persze a póló alá felvettük három csíkos Adidas pulcsinkat, mert az úgy volt menő! Imádtam, zöld-fehér csíkos pulcsim volt, szó szerint rongyosra hordtam. Nem voltam ezzel egyedül, a focis srácok ugyanígy jártak az egykori német Bundeswehr-es kék-fekete zipzáras pulcsikkal, amik viselete csak az igazán vagányoknak adatott meg...

759242.jpg

Tornaórán mindig voltak felmérők. A tavaszi Cooper futást általában mindannyian utáltuk, mert egyrészt nem értettük, minek fussunk 12 percet, plusz nem is nagyon voltunk erre felkészülve... Télen bemelegítésként néha futottunk egy-két iskolakört, de az összesen, belesétálással együtt nem tartott nyolc percig... nem baj, ha a tantervben Cooper-teszt volt, akkor irány a közeli atlétikapálya és futottunk, kifulladásig, annyiszor és olyan sokat, hogy szívből megutáltuk a futást. Ugyanígy voltunk a többi felmérővel is, nem számított, ki mit tud, csinálni kellett mindent: kötélmászást, szekrényugrást zsámolyról és dobbantóról, röplabdás szervát, hárompontos kosárra dobást, szögletrúgást, gerendás gyakorlatsort, helyből távolugrást, fekvőtámaszban karhajlítás-nyújtást, nyusziügetést, pókjárást, sorversenyeket. Gyakorlatilag minden sportágba belekóstoltunk és ha valaki tehetségesnek bizonyult valamelyikben, mehetett a suli-, majd a kerületi csapatba játszani. Ha viszont nem, maradt a csalódottság és a „semmiben sem vagyok jó” érzés. Nem voltunk sokan, akik sportoltunk: volt egy focista srác, voltunk páran kosarasok, két lány, aki atletizálni járt és volt egy szinkronúszó lány is. Állandóan gond volt velünk, sportolókkal, mert gyakran suli előtt és után is edzésünk volt, emiatt fáradtabbak voltunk és néha nem volt kész a leckénk. A tanárok nem szerették a sportoló gyerekeket, nem értékelték a sikereinket, csak a problémát látták bennünk. Talán még a tesitanárok is, mert nem tudtak mit kezdeni velünk: mi az ő órájukon éltünk igazán, ott voltunk aktívak, egész nap azt vártuk, mikor mozoghatunk már. Az osztálytársaink nem értették, mit szeretünk ezen ennyire, ők inkább ellógták volna az órákat. Érthető, aki kevésbé volt sportos, esetleg nehezebben mozgott vagy túlsúlya volt, annak semmi sikerélménye nem volt a tornázásban. A sikerélmény pedig úgy kellett akkoriban, mint egy falat kenyér. A tanárok sokszor kiabáltak velünk, próbáltak megalázni vagy épp egy-egy kedvencüket az égig emelni és kivételezni vele, állandóan dicsérni. Míg valaki bármit megtehetett, valakinek semmit se lehetett.

20150914_140122_2.jpg Mindannyiunkra hatással voltak ezek a tornaórák, bár akkor heti egy-két alkalomnál nem nagyon volt több. Valaki magabiztosabb lett, valakinek a maradék önbizalma is elveszett. Valaki utálta és a mai napig semmit nem szeret, aminek köze van a sporthoz és valaki imádta, élsportoló lett, esetleg edző, tornatanár. Valaki mindig az ügyetlen volt, aki nem tudja elkapni a labdát és valaki az örök gólvágó, a csodakapus vagy a ziccer nagymestere. Hatással volt ránk a tornasor, hiszen valaki mindig elöl lehetett és valaki tudta, hogy olyan alacsony, hogy biztosan leghátul kell majd állnia.gymclass.jpg

Felnőttként tudjuk, hogy nem számít, melyik végén állunk a tornasornak, hogy nem érdekel senkit, hány felülést végzünk egy perc alatt, hogy nem az alapján ítélnek meg, hogy bedobjuk-e csont nélkül a labdát félpályáról vagy nem. Hogy nem érdekes, mennyit futunk a Cooper-teszten, mint ahogy az sem, megy-e a térdelőrajt, a kislabdahajítás vagy éppen a fejen állásból guruló átfordulás. Ha sportolunk, nem azért tesszük, mert kötelező, hanem azért, mert szeretünk mozogni. A sikerélményt nem a tanárainktól várjuk, hanem saját magunktól. Az számít, amiben jók vagyunk, nem az, amiben nem! Talán ha anno, a tesiórákon is azt erőltették volna, amit szeretünk, amit jól tudunk és amit szívesen csinálunk, akkor ma sokkal többen mozognának, sokkal többen szeretnék a sportot, futnának, úsznának, fociznának, koriznának... Talán edzőként is kevesebbszer hallanánk azokat a mondatokat, hogy „á, ez már a suliban se ment”, „jaj ezt sose tudtam megcsinálni”, „emiatt egyest kaptam tesin” vagy „ebben már a suliban is nagyon béna voltam”... Talán ha a gyerekkori tornaórás emlékeinkben több lenne a siker, mint a kudarc, akkor felnőttként is szívesebben mozognánk és biztatnánk mozgásra gyerekeinket is, vinnénk őket a játszótérre kidobósozni, a grundra focizni vagy egy egyesületbe sportolni, hogy ne a tv nézés vagy a telefon nyomkodás legyen a délutáni program, hogy kevesebb elhízott gyerek és sokkal több egészséges, sportos fiatal legyen!

 

Írta: Kövesdi Andrea

A mi kis focink

"Az éjjel soha nem érhet véget!"

Igen a foci, már megint a foci... Megosztó lehet a téma, de biztos vagyok benne, hogy az emberek így vagy úgy, de sokat beszélnek róla. Volt egy Aranycsapatunk, amiről a világ a mai napig ódákat zeng és Puskás Öcsi neve is ismerősen cseng minden futballszurkolónak, tehát van történelmünk, lenne honnan meríteni. Azt is tudjuk, hogy látott már szebb napokat is a magyar labdarúgás. Mi működik másképp azoknál az országoknál, akik előttünk vannak a világranglistán?  Ezt részletesen ecsetelni nyilván hosszú sztori lenne, bele lehetne menni szakmai, emberi, esetleg politikai kérdésekbe is, de próbálok inkább általánosságban fogalmazni.

542142608-hungary-v-portugal-group-f-uefa-euro-2016_1.jpgFotó: EPA

Az 1986-os mexikói világbajnokság a magyar futballtársadalomban biztosan mély nyomokat hagyott. A nem túl jól sikerült VB szereplésünk után pontosan harminc évet kellett várnunk arra, újra hogy kijussunk egy nemzetközi labdarúgó tornára, nevezetesen a 2016-os Európa-bajnokságra. Azt gondolom, a szereplésünk minden elvárást felülmúlt és tisztesen helyt állt a válogatott. Ez óriási lökést adott a magyar labdarúgásnak, sőt, valami már az EB előtt is elindult; lehetett ezt érzékelni Dárdai Pál szövetségi kapitánnyá választása után, majd Bernd Storck érkezésekor is. A német stílus és precizitás egyértelműen látható volt, hiszen innentől nem az volt a taktika, hogy „hozzuk le a meccset becsülettel”, hanem minden egyes játékosnak konkrét feladata volt. A szövetségi kapitány felkészült az ellenfélből, mindig tudta a másik csapat játékosainak neveit és azt is, hogy különböző szituációkban miként reagálnak. Ettől kezdve sokkal nagyobb önbizalommal léptek pályára a fiúk és ez az eredményekben is tükröződött. Az EB ideje alatt az egész ország szurkolt a válogatottért, Franciaországban és itthon egyaránt. Országszerte rengeteg kivetítő volt, a vendéglátóhelyek minden este megteltek meccset néző szurkolókkal és az utcákon is nagyon sokan nemzeti színekkel kifestve, zászlókkal vonultak, énekeltek. Azt gondolom nem túlzok azzal, hogy Magyarország futball lázban égett. Kevesen számítottak rá, mégis továbbmentünk a csoportunkból és újra sláger lett „az éjjel soha nem érhet véget”! A belgáktól kapott pofonnal ugyan véget ért számunkra a torna, de azt hiszem, sikeres EB szereplést tudhattunk magunk mögött.

k_ap20160622214-1024x652_1.jpgFotó: EPA

Ezután itthon a klubcsapataink sajnos már az elején elbúcsúztak az európai kupaszereplésektől, ezzel nagy csalódást okozva a hazai szurkolóknak. Ennyi volt a nagy visszatérés? Tényleg csak ennyi lett volna, fiúk? A történtek okait boncolgatva, jó pár információ tudatában rá kell jönnünk, hogy a profi utánpótlás nevelésben lehet a titok kulcsa. Rengeteg jó szakember van Magyarországon, mégsem érünk el átütő sikereket. Manapság már nagyon fiatal korban kezdik fejleszteni a gyerekek kondicionális képességeit. Nem hiszem, hogy tőlünk nyugatra más képességekkel jönnének világra a jövő labdarúgói... Egészen kis kortól arra kéne törekednie minden egyesületnek, hogy ezen képességeket fejlesztve minél több tehetséget neveljen ki a magyar futballtársadalom számára. Mint minden sportág, a labdarúgás is évről évre fejlődik. Lépést kell tartanunk az elittel és ezt csak úgy lehet megvalósítani, ha mindezt tudatosan tesszük és csak olyan szakemberek munkáját vesszük igénybe, akik valóban értenek hozzá. Sajnos a magyar labdarúgásban még mindig dolgoznak „ősrégi bútordarabok”, akiket a tisztelet, a megbecsülés (és még ki tudja mi) miatt „ott tartanak", ahol, viszont a munkájuk már nem elég az effajta versenyhez, a nyugati színvonalhoz való felzárkózáshoz. Egyelőre nem mindenhol, de ma már itthon is egyre inkább elismerik az erőnléti edzők munkáját és vezetői szinten is belátják, hogy ez egy külön szakma: az ő munkájuk legalább annyira fontos, mint a vezetőedzőé vagy a kapusedzőé. Nyugaton ez úgy működik, hogy az erőnléti edző - a szövetségi kapitánnyal egyeztetve - diktál, ő határozza meg a felkészülési fázis ciklusait, sőt, olyan is van, hogy a játékosoknak külön posztonként más az erőnléti edzés terhelése. Természetesen figyelembe kell venni az anyagi hátteret is, hiszen nem minden csapatnak van lehetősége ennyi edzőt foglalkoztatni...18b5e18d5e1d0b644cddbfdd8234517b.jpgHallottam egy sztorit, pár éve lehetett… Az egyik élvonalbeli klubcsapatunk Akadémiáján, egy 10 éves korosztályban focizó, tehetséges (és nem mellesleg gólkirály) játékos kikerült Ausztriába egy próbajátékra. Nem a focitudására voltak kíváncsiak a „sógorok”, hanem az előbb említett kondicionális képességekre! Sajnos a kis srác, aki itthon csak úgy szórta a gólokat, nem tudott mit kezdeni azokkal a tesztekkel, amikkel ott kint találkozott. Ja, és ez egy osztrák csapat utánpótlásbázisán történt, nem egy Barcelonánál vagy egy Bayern Münchennél. Ami jó hír, hogy itthon is elkezdődött az ilyen jellegű edzés, pár Akadémián már egészen kis korban elkezdik az erőnléti edzéseket. Bízom benne, hogy ez a munka egyre elterjedtebbé válik és folytatódni fog nem csak néhány egyesületnél, hanem szinte az egész utánpótlás nevelésben.

hungary-female-fans-046230884dcc44c2aee13fd96b2f6fb5-0.jpg

És, hogy miért a foci??

Tudom, hogy Magyarországon van pár sportág, ami sokkal eredményesebb a labdarúgásnál és azt is tudom, hogy nagyon sok pénzt ölnek a fociba, mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy annak a rengeteg pénznek lenne helye máshol is. Direkt nem szeretnék a politika vizére evezni... Tetszik vagy nem tetszik, még mindig a labdarúgás az a sport, amire az emberek legnagyobb része kíváncsi (kivéve talán az USA-ban, de már ott is egyre nő a sportág népszerűsége). A tavalyi EB is megmutatta, hogy szükség van a focira, kell a jó futball Magyarországnak. Nem biztos, hogy az a jó ötlet, ha stadionokat építünk. Nem ettől lesz jobb a labdarúgás. Amire szükség van és elengedhetetlen, az a megfelelő és hozzáértő szakemberek kemény és tudatos munkája. Őszintén remélem, hogy szurkolhatunk még több nemzetközi tornán a magyar fiúkért!

Hajrá magyarok!

Írta: Török Attila

Szinglik, akik nem csak a pénz után futnak

Futóbolond munkamániás szingli vagy, ne is tagadd, mindenki tudja. Nincs pasid, de neked nem is kell, jól elvagy egyedül. Az anyagi helyzeted stabil lábakon áll, jól felépített karriered van, sikeres vagy, jól nézel ki. Könnyű neked, mert bírod a futást is, valószínűleg jó a genetikád. Sokan irigylik a gondtalan, tökéletes életedet!

 

Igen, szingli vagy. Mindegy, hogy igazi amerikai mintára, olyan „szexésnewyorkosan” vagy egyszerű pesti vénlányként, de szingli vagy, ennek minden velejárójával, előnyével és hátrányával együtt. Lehet, hogy pont így szeretnéd, hogy nem hiányzik mellőled senki, az is lehet, hogy most élsz csak igazán és egyik buliból a másikba ugrálsz, de az sem elképzelhetetlen, hogy még nem adtad fel és naivan várod a szőke herceget azon a bizonyos fehér lovon. Tudom, tudom, fehér BMW-vel is beéred, de igazából tök mindegy, mert sehol egy herceg széles e vidéken.

 

Szereted a munkádat, hiszen az a hivatásod, jó is vagy benne, sikerre éhezel és gyakran jól is laksz. Akár egy multinál lépdelsz felfelé a szamárlétrán, akár a saját vállalkozásod kis létráján botorkálsz a lépcsőfokokon, a lényeg, hogy sokat dolgozol, sokat beszélsz, sokat intézkedsz és a nap végére általában nagyon elfáradsz. A barátaid félve hívnak fel, mert tudják, úgysem mész el velük kedd este sehova, de igazából a péntek is necces, mert szombaton ügyfélrendezvény van és bár nem kötelező ott lenned, az azért mégsem járja, hogy pont te ne legyél ott.

635960195369240734611625497_happy-and-single-woman.jpg

Itt vagy tehát te, a sikeres szingli nő, kiegyensúlyozottan, viszonylag kevés szabadidővel. Mivel mind szingliként, mind a munkában jól kell kinézned és mivel így harminc felett a kor azért rajtad is nyomot hagy, pontosan tudod, nem árt sportolni valamit. A rendszeres aerobik óra látogatás kizárva, mert ki tudja, mikor végzel a melóban. Meg amúgy is, mit ugrabugrálj össze-vissza a sok korodbeli, begyepesedett kisgyerekes anyukával, akivel se a bébiételek, se a szexhiány nem tűnik közös pontnak. Gyúrni nem jársz, mert ott csak gyúrósok vannak, a labdajátékokhoz meg valljuk be, nem sokat konyítasz. Meg az is lehet, hogy beletörne a műkörmöd. Vagy a géllakkos körmöd...

 

Van valami, ami viszont mostanában nagyon trendi és amihez nem is kell túl sok dolog: a futás. Futni mindenki tud. Kimész, nekiindulsz, nagyon meg se fogsz izzadni, a hajad se romlik el és sportcuccra se kell költeni – aha, persze, hidd csak ezt, amikor sötétedés után talpig sminkben, macinaciban, kapucnis pulcsiban és a szekrény mélyéről előkotort régi edzőcipődben kiosonsz a Szigetre... Körbenézel, bemelegítésnek álcázott mozdulatokkal sasolod a „többieket”, majd elkezdesz futni. Olyan röpke három és fél perc után már alig kapsz levegőt, percenként húzogatod a macinacidat, mert laza a gumija és lecsúszik, a kapucniról már rég lemondtál és azt is kezded megérteni, miért is olyan menő manapság egy futócipő. Nem vagy túl lelkes a futás miatt, de mivel a kolléganőd mesélte, hogy a barátnője apósának a lányának a húga is így kezdte, azt gondolod van remény és mégis működhet majd ez a futás téma.

78662d23f04b54f43f3116498290cbe8.jpg

Működik is. Csak éppen a régi tréninget menő futógatyára cserélted, persze külön van már belőle a szekrényedben minden évszakra való. A kapucnis felsőd helyett a szezon kedvenc nadrágjához passzoló technikai futópólóban, a régi csuka helyett pedig a legújabb futócipődben virítasz, amiből szintén három van, hiszen kell egy a városba, egy a hegyre és egy a versenyekre is. Ja igen, időközben beneveztél egy helyi futóversenyre, mert az egyik futóújságban lévő kuponnal kedvezményes volt a nevezési díj. A Facebook-od hírfolyamának első tíz bejegyzése futással kapcsolatos, az értesítések fele valamelyik futós csoportban lévő kommentedre való reakciókat jelzi. Sorra jelölnek be az új futós ismerősök, néhányan a „többiek” közül, akikkel összehaverkodtál kétezernél, és bár egyáltalán nem erősséged a matek, már  gyorsabban kiszámolod, mennyi idő alatt érsz futva a kapudtól a Szigetre, mint azt, hogy mennyit költesz kozmetikusra egy hónapban (pláne mert mostanában inkább futócuccra költesz). A barátaid már egyáltalán nem hívnak keddenként, mert tudják, hogy aznap hosszút futsz, a családodtól pedig mi mást kapnál a szülinapodra, mint egy új futóórát, futónapszemüveget, futózoknit... Sminktippek helyett edzésterveket olvasgatsz, a „Hogyan hívjuk fel magunkra a nagy Ő figyelmét?” című cikk helyett a „Hogyan készüljünk fel életünk első félmaratonjára?” címűt olvasod a buszon, reggeli közben vagy éppen a munkahelyeden, amikor nincs bent a főnök. Azokban a bizonyos csoportokban minden cikket, receptet, edzéstervet elolvasol, lájkolsz és nézegeted mások eredményeit, sikereit.

the-retro-run-5k3.jpg

Egy olyan közösség aktív részesévé válsz, akikkel mindenben tudsz azonosulni, akik imádják a hivatásukat, akiknek saját magukon kívül senkinek sem kell megfelelniük, akik szabadságvágyukat élik ki a futásban és akik elismerő pillantásokkal, mosolyokkal illetik a szembe futókat a hídon, a rekortánon, az erdőben, a kis patak partján, a szomszéd utcában, a macskaköves úton vagy éppen a salakos pályán. Akik tisztelettel tekintenek azokra, akik ugyanazokban a lehetetlen időpontokban futnak, mint te; egy ködös hajnalon, egy őszi ebédszünetben vagy egy szúnyogokkal teli, fülledt nyárestén még sötétedés előtt. Akik pontosan értik, amikor azt mondod, faragtál két percet ötezren, akik biztatnak és elismerik a sportsikereidet. Akik anno a kinyúlt macinacijukban sosem gondolták volna, hogy egyszer majd maratonra készülnek, akik a napi tizennégy óra munka után (vagy éppen előtt) is lefutják a kötelezőt, akiket nem zavar, ha esik az eső vagy fúj a szél. Akik már nem futnak sminkben és akiket egyáltalán nem érdekel, hogy áll a hajuk, sőt, egyenes kinevetik az efféle pojácákat.

 

Szeretsz munkamániás szingli futóbolond lenni. Szereted a nőt, aki a futás által lettél, szereted önmagad és ezt mások is látják. Szereted a közösséget, ahova tartozol, ahol senki sem beszél a mindennapi problémákról, ahol a téma csak a futás. Szereted az életed, hiszen minden megvan benne, amire szükséged van: karrier, függetlenség, szabadság. Nem menekülsz, most már önmagad elől se, csak futsz, futsz és futsz.

 

De mi van akkor, ha pont a futásba menekülsz? Ha önbizalomhiányodat próbálod leplezni azzal, hogy félmaratonokat futsz és éremmel a nyakadban szelfizgetsz? Ha még el sem indultál, már posztolsz egyet Insta-ra, hiszen #runningtime és #noexcuse? Nyilván angolul, hiszen több nyelven beszélő diplomás vagy... Nem is sajnálod, hogy kimaradsz a legjobb haverod szülinapi bulijából egy futás miatt, hanem pont azért futsz, hogy ne kelljen ott lenned és hallgatnod őket? A barátnőd sztorijait a papucs férjéről vagy a haverod Tinder-es randijait? Talán csak mondod, hogy imádod a függetlenségedet, de valójában másra se vágysz, mint egy valódi társra? Esetleg mégsem szereted annyira a hivatásodat és kell valami, valami teljesen más, ami eltereli a gondolataidat a munkáról?

single.jpg

Bármi lehet. Lehet, hogy egy vagy a sok közül, de az is lehet, hogy pont te vagy az az egy. Lehet, hogy azonosulni tudsz ezzel a közösséggel, de az is lehet, hogy nem. Lehet, hogy a futás a te templomod és az is lehet, hogy valami egészen más az. Lehet, hogy szingli vagy vagy éppen háromgyerekes anyuka, de az is lehet, hogy apuka vagy és éppen a feleségedre ismersz most rá. Esetleg a lányod vagy nővéred az, akire illenek ezek a sorok. Bármi lehet, egy dolog azonban - a sportsikerek maximális tisztelete mellett - biztos: neked is van egy kollégád, akinek a testvérének a nagynénjének a bátyja mesélte, hogy irigy a karrierista futó szingli unokahúgára, mert neki olyan tökéletes élete van...

 

Írta: Kövesdi Andrea

Sportpályán nevelkedtünk

Koszos, lepukkant öltöző a csónakház oldalában, a szekrényeknek csak a fele zárható - az is azzal a kis lakattal, amit a szüleinktől kaptunk a biciklizárhoz. A radiátoron évszaktól függetlenül fél pár zoknik és szakadt edzőpólók száradnak. Kint a kert végében, a kerítés mellé támasztva a biciklik - lakat híján - kikötés nélkül várnak arra, hogy végezzünk az edzéssel és a Margit-hídon át hazatekerjünk.8.jpgMi az egykor salakos pályán már melegítünk... múlt héten ért véget az edzőtábor, fáradtak vagyunk, de tudjuk, hogy mi vár ránk. Legszívesebben lecsalnánk az egészet, de a bemelegítés az bemelegítés, akkor is, ha az egy teljes Szigetkör. Felsorakozunk a vízitelep bejáratánál és elrajtolunk. Minden futás iránti utálatunk ellenére mindent beleadva előzgetjük egymást az első métereken, mintha bármi tétje is lenne. Nincs, de mégis van. Nem éghetünk le az edzőnk előtt. Attila szigorú tekintete még akkor is ott van, amikor már nem látjuk, csak halljuk a hangját: "Nyomjátok!". Mi pedig nyomjuk, úgy nyomjuk, mintha valóban futók lennénk. A nem sokkal több mint öt kilométeres bemelegítőkör végén ismét a salakos pályán találjuk magunkat, nem telik el pár perc és Attila ordít egyet: "Fekvőtámaszba le! Most!" Fekvőtámaszban karhajlítás-nyújtás, húzódzkodás, tolódzkodás, felülések és még mindig csak bemelegítünk... Egy-egy gyakorlat közben kipillantunk a Dunára. Ilyenkor hétvégén, korán reggel mindig kicsit ködös, de meseszép, tükörsima a víz, szó szerint evezésre csábít. Elhangzik a vezényszó és mi mint a szorgos hangyák, úgy hordjuk le hajóinkat a stégre. Arra a kissé rozoga, szú rágta fatákolmányra, ami a mi saját kis rajtkövünk, ahonnan kajakos kalandjaink rendre elstartolnak. Szakadt tréningnadrágjaink már akkor vizesek, amikor még nem is csináltunk semmit. Végre vízre szállunk, Attila még a stégről, majd már a motorosból kiabálja, hogy "Csak az ötvenes tábláig, aztán forduljatok vissza!"714.jpgBár vonz minket a táblán túli világ, a szabályszegés fel sem merül. Amit az edző mond, az úgy van. Egymást előzgetve haladnánk, ha lehetne, de mi tartjuk a libasort. Mindenki csendben evez, a júniusi zöldár miatt a kissé megáradt Dunán felfelé nincs könnyű dolgunk, de ez sem veszi kedvünket, hisz tudjuk, hogy verseny lesz jövő hétvégén, helyt kell állni a kerületi bajnokságon. Azon a bajnokságon, ahol a nagy KSI és AVSE hajói is indulnak. Tudjuk, hogy a versenynek tétje van, ezért az edzéseket is komolyan vesszük. Nem a győzelem a cél, nekünk "kicsiknek" az is óriási dolog, hogy indulhatunk, hogy megkaptuk a versenyengedélyt, hogy ott lehetünk a "nagyok" között.9.jpgAmikor az utolsó csapásainkban semmi erő nincs már, amikor néhány borulás után semmi száraz felület nincs rajtunk, amikor már a gyomrunk is hangos korgással jelzi, hogy idő van, akkor ismét Attilára figyelünk: "Edzés vége, pakolás, takarítás, holnap reggel 7-kor ugyanitt!". Mi pakolunk, hajót takarítunk, egymás hegyén-hátán átöltözünk, majd rohanunk a bringáinkhoz a kert végébe, a kerítés mellé, hogy hazaérjünk délre, az ebédre. Hulla fáradtan tekerünk át a hídon, nincs olyan porcikánk, ami ne fájna, de mi egyre tudunk csak gondolni; a holnapi edzésre, na meg a következő heti versenyre. Otthon húsleves, rakott krumpli, Dobos-torta, esetleg egy kis friss sajtos pogi, majd irány a játszótéri focipálya, hiszen megbeszéltük a szomszéd srácokkal, hogy szombat délután meccs van... És ha megbeszéltük, akkor ha esik, ha fúj, az úgy is lesz.

Hogy milyen emberekké váltunk a gyermekkori sport által? 
Kitartóvá. Alázatossá. Szabálykövetővé, szófogadóvá, olyanná, aki képes megfogalmazni a céljait és mindent megtenni azért, hogy azt elérje. Aki nem kibúvót keres, hanem ha nehézségek árán is, de legyőzi a felmerülő akadályokat. Akit nem érdekelnek mások kifogásai, aki magában bízik és áldozatokat hoz azért, hogy valóra váltsa az álmait. Akinek a kemény munka természetes, akit a vereség nem a mélybe taszít, hanem arra ösztönöz, hogy legközelebb ő győzzön. Akit hajt a vére, a "csakazértis". Aki tiszteli és megbecsüli az ellenfeleit akkor is, ha azok jobbak nála. Akinek megvan a kellő önuralma és kontrollja ahhoz, hogy először gondolkodjon, azután cselekedjen. Aki tiszteli a nála idősebbeket, ad azok véleményére, tanácsára. Akinek a mozgás nem ördögtől való, hanem a mindennapjai része, aki később gyermekét is leviszi focizni, kosarazni, teniszezni, kajakozni, korcsolyázni, szertornázni. Aki jobban érzi magát a sport után hulla fáradtan, mint előtte kipihenten. Akinek van tartása, önbizalma, aki tudja értékelni a kis dolgokat is, aki képes tenni a sikerért és utána őszintén örülni annak. 

"A sport tehát megtanít mindenre, ami fontos: becsületesen győzni vagy emelt fővel veszíteni." 
Írta: Kövesdi Andrea

Minden, amire szükséged van: egy jó idézet...

Az idézetek korát éljük, manapság mindenre találunk egy jó kis mondatot, versrészletet, bölcsességet. Egy szép felhős háttér, egy rózsaszín felirat és már el is éred az álmaidat. Egy férfi és egy nő edzőcuccban, kockás hassal és nyilván a teremben talál majd rád a szerelem. Felkelő nap a kacskaringós ösvény végén és tudod, hogy a saját utadat járod. Az esőcseppek fekete-fehér képeken egyértelmű jelei a szomorkodásnak, a meleg árnyalatú szívecskékbe zárt feliratoktól viszont boldog leszel. Ezzel nincs is semmi baj, én például kifejezetten szeretem őket, főleg azokat, amiknek értelme is van, amik tényleg tudnak motiválni.

Az első félmaratonom lefutása óta tudom, hogy a "lehetetlen nem létezik". Persze az is igaz, hogy "csak az veszít, aki feladja, a többiek mind győztesek". Rendszerint "összezavarom a világot azzal, hogy hétfőn mosolygok" és "minden nap csinálok valami olyat, amit a jövőbeni önmagam megköszön majd". Nem igaz, hogy "ha akkor elkezdtem volna, amikor először gondoltam rá, már kész lennék", hiszen a "folyamat soha nem ér véget". 

"Most vagy soha", mert ugye "a kifogások nem égetik a zsírt", és "ma kell megtenni, mert a tegnap történelem, a holnap meg még nem jött el". "Minden nap egy jó nap a kezdéshez", és "minden reggel két választásunk van: tovább aludni és álmodni vagy felkelni és elérni az álmainkat". "Merj élni, meghalni bárki tud" és "ha a lehetőség nem kopogtat be hozzád, csinálj magadnak egy ajtót". Viszont te semmiképp "ne kopogtass a lehetőség ajtaján... simán rúgd be, mosolyogj és mutatkozz be!" A "sport a legjobb tanár", megtanítja, hogy "fájdalom nélkül nincs eredmény", hiszen a "siker létráját nem lehet zsebre tett kézzel megmászni." Tudom, hogy nem vagyok bölcs, mert "nem csak akkor beszélek, ha kérdeznek" és azt is megtanultam, hogy "az igaz barát az, aki nem engedi, hogy kihagyjam a lábnapot".

unnamed.jpg

"Mosolyogj a világra és az visszamosolyog rád", de ne aggódj, ha "megcélzod a Holdat és elvéted, akkor is a csillagok között landolsz". "Az igaz szerelem mindenkinek jár", "az mindent pótol, de azt nem pótolja semmi". "A szerelem maga a motiváció", és "pénzért nem lehet boldogságot venni". Nutella-t viszont igen, és "a Nutella maga a boldogság". Ha már itt tartunk, ne felejtsd el! "Nem tehetsz mindenkit boldoggá, nem vagy Nutella".

"Ne sírj, ha vége, mosolyogj, hogy megtörtént", mert "sosem tudhatod, mikor szeret bele valaki a mosolyodba". "Ha egy ablak bezárul, kinyílik egy ajtó", de "ha bezárod az ajtót, még mindig kinyithatsz egy ablakot". "Aki fél a vereségtől, a győzelembe menekül", de ne feledd: "mindig túléled azt, amibe egy kicsit belehalsz". 

unnamed_1.jpg

"Mindenhol jó, de legjobb otthon", hiszen az "az otthon az a hely, ahol a telefonod magától csatlakozik a WiFi-hez" (meg persze, "ahol nem kell behúzni a hasad"). "Értem én, csak leszarom", "ha azt mondod, túl nagyot álmodtam, mert én azt mondom, te gondolkodsz kicsiben". "Ha igazán akarod, teszel érte, ez ilyen egyszerű", "csak vedd körül magad olyanokkal, akikkel azonosak a céljaitok". "Ha abba akarod hagyni, gondolj rá, miért kezdted el"!

És a legfontosabb: "ne foglalkozz azokkal, akik a hátad mögött rólad beszélnek... nem véletlen, hogy mögötted vannak!" "Minden, amire szükséged van, ott van benned."

 

Írta: Kövesdi Andrea

...mert a lehetetlen csak a fejedben létezik!

Azt szokták mondani, hogy a mozgás önbizalmat ad. Természetesen attól, hogy valaki havonta egyszer elmegy futni vagy kimegy focizni a kertbe, még nem fogja azt érezni, hogy hatalmas önbizalma van, de a rendszeres sportolásnak igenis jótékony hatása van mindenkire nézve. Az egészséges önbizalom pedig nem csupán a sportban, hanem az életben is a siker egyik kulcsa. Tuti recept nincs, de egy biztos: kitartónak kell lenni és hosszútávon, nagyban kell gondolkodni.what-are-self-image-and-self-esteem.jpgTegyük fel, hogy odáig eljutottunk, hogy van egy célunk. Gyorsabban futni, magabiztosabban cselezni, pontosabban dobni kosárra, nagyobb súllyal guggolni vagy éppen jobban bírni a kaptatókat a hétvégi kirándulásokon. Bármi is a cél, bárhogy is vágunk bele (egyedül vagy edzővel) a kitartás lesz az alapja mindennek, hogy ne adjuk fel, hogy türelmesek legyünk. Nem fog egyik napról a másikra menni, de csak rajtunk áll, hogy sikerül-e. Hiszen miért ne sikerülne?

Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam” - közhely, de igaz. Amikor nem hiszed el, hogy sikerülhet a 10 ismétlés vagy tartható a 10 km/h-s sebesség egy Szigetkörön át... nem hiszed el, mert még sosem próbáltad és kételkedsz magadban, a tudásodban vagy az erődben, de ott áll melletted valaki, egy edző, aki azt mondja, meg kell csinálnod. Van más választásod, mint megcsinálni? Nincs – függetlenül attól, hogy élsportolóként vagy amatőrként vagy ott. Nem akarsz felsülni az előtt az ember előtt, akiben megbízol és akiről tudod, hogy elvárja tőled, hogy megcsináld. Nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, ha azt mondom, egyik edző sem kér lehetetlent. Egy jó szakember néhány év rutinnal a háta mögött pontosan tudja, mikor és mennyire feszegesse a határaidat, annak a bizonyos komfortzónának a határait. Ő elhiszi, te megcsinálod, ilyen egyszerű. Bár magad sem hiszed, de amikor ott állsz levegőért kapkodva, kissé erőltetett mosollyal az arcodon és elismerése jeleként a válladon érzed az edződ kezét, akkor tudod, hogy igen, igaza volt; tényleg képes vagy rá.ant.jpgAmikor a komfortzónádból kilépve eléred a célodat, amikor megcsinálod azt, amit az edződ kér tőled (vagy amit te tűzöl ki magadnak), amikor minden edzésen egy kicsit legyőzöd önmagadat, akkor igazából nem csinálsz mást, mint apró kis tégladarabokból felépíted saját önbizalmad fellegvárát. Ez a vár sziklaszilárd bástyákat kínál majd számodra a jövőben, az élet bármely területéről is legyen szó. Munkahelyi határidő? Vendégek jönnek és négyféle sütit kell sütnöd? Az egyik gyereknél farsang, a másiknál szülői értekezlet és neked mindkettőn ott kell lenned? Megoldod. Lehetetlennek tűnik, de anno az a Szigetkör is annak tűnt, mégis megcsináltad! Hozzáállással és hittel, az önmagunkba vetett hitünkkel nem csak a sportban lehetünk sikeresek, hanem bármely, az élet által elénk gördített akadályt le tudunk győzni, még akkor is, ha adott pillanatban nem tudjuk, nem hisszük, hogy képesek vagyunk rá. A lehetetlen szó csak a fejünkben létezik. Gondoljunk egy nagyot, álmodjunk csodát és ne a sült galambot várjuk, hanem vigyük véghez a tervet és váltsuk valóra az álmot!self-confidence-gsalam_net.jpgHa pedig céljaid elérése egyedül nem tűnik kivitelezhetőnek, keress magadnak egy jó edzőt! Az ország több mint harminc pontjáról 250 edző várja, hogy rá találj. Bármely sportágat is képviselsz, itt segítségre lelsz!

 

Írta: Kövesdi Andrea

 

 

„Gladiátorképzőn” innen és túl

Gallyas Gabriella fizioterapeuta és Kozák Attila erőnléti edző mesél arról, hogyan lettek személyi edzőből a magyar női jégkorong válogatott szakmai stábjának nélkülözhetetlen tagjai, hogy milyen komplex feladatot látnak el a csapat mellett, és hogy milyen érzés volt először hallgatni a nemzeti himnuszt, amikor irányításukkal csapatuk megnyerte a tavalyi világbajnokságot.

Átlagos csütörtök estének indul. A terem büféjében találkozunk, mindketten fáradtnak tűnnek, munkából érkeznek. Gabi salátát ropogtat, Attila épphogy leült az asztalhoz, én már kérdezek is – tudom, hogy nincs sok időnk, minden percük pontosan be van osztva.

 - Több mint tíz éve dolgoztam személyi edzőként, amikor úgy éreztem, tovább szeretnék lépni – kezdett bele Gabi -, szerettem volna a már meglévő tudásomat hasznosítani, ám mégis valami új dologba kezdeni. Így jött a sportrehabilitáció, ami már korábban is érdekelt. Mindhárom gyermekem sportoló, akik néha lesérültek, elsősorban rajtuk szerettem volna segíteni. Kisebb lépésekben haladtam, először jött a kinesio taping (kineziológiai tapasz terápia), majd egyre inkább belemélyedtem a témába, majd számos, a legmodernebb kutatásokon alapuló továbbképzés után egyértelműen a sportrehabilitáció felé vettem az irányt. 2015-ben jött az a nagyszerű lehetőség, hogy a női jégkorong válogatottnál megüresedett egy sportrehabilitációs pozíció, ahova sikerült is bekerülnöm. A feladatom a sérülések megelőzése, az erőnlét fejlesztése volt, ekkor vontam be kollégámat, Attilát, hiszen az erőnlét annyira speciális terület, hogy külön szakembert igényel. Én megmaradtam a sportrehabilitáció területén és bevezettem egy olyan bemelegítési protokollt a sérülések megelőzésére, amit azóta is eredményesen végeznek a lányok.

- A sport mindig az életem része volt – vette át a szót Attila. - Gabihoz hasonlóan én is személyi edzőként dolgozom, de úgy érzem, ebben mindent elértem, amit lehet: munkám során lefedtem a teljes spektrumot, a személyi edzésektől a páros edzéseken át a csoportos edzésekig mindent, azonban engem mindig a teljesítménysportok vonzottak. A maximális terhelés, a csúcsteljesítmény érdekelt, amit elsősorban élsportolókkal lehet megvalósítani. Amikor jött a lehetőség a jégkorong válogatottnál, nagyon izgatott voltam. Korábban már dolgoztam labdarúgó csapattal, Gabihoz hasonlóan én is nagyon sok képzést végeztem el, ahol lehetőségem volt megismerni azokat az edzésmódszereket, amiket a gyakorlatba átültetve, egyéni sportolókkal is tudtam gyakorolni. Így dolgoztam ki a saját rendszeremet, stílusomat, amit a jégkorongban is hasznosítani tudtam. Hálásak vagyunk a szövetségi kapitánynak, aki maximális bizalmat szavazott nekünk, az elejétől fogva szabad kezet adott és egyáltalán nem szólt bele a munkánkba. Egy cél volt, az eredmény; tudtuk, hogy ezt hozni kell és hoztuk is!

kozi2.png

Csillog a szemük, a fáradtságnak szinte már nyoma sincs az arcukon. Arról kérdezem őket, mi a pontos feladatuk a csapat mellett és hogyan kezdtek el a lányokkal dolgozni.

- Már a munkánk legelején tudatosan alkalmaztuk a sérülésmegelőzés és a teljesítményoptimalizálás együttesét a válogatottnál, komplex módon állt össze a korrekciós blokk és a teljesítményfokozás. A csapat tagjai ezt megelőzően több sérüléssel bajlódtak és az erőnlétük is hagyott kívánnivalót maga után, azonban féléven belül már látható eredménye volt a munkánknak: a csapat úgy nyerte a tornákat, hogy nem volt nem kontakt eredetű (saját testsúlyból eredő) sérülés. Ezt óriási fejlődésnek tartjuk, nem beszélve arról, hogy nem sokkal azután, hogy megkezdtük a közös munkát, a felnőtt csapat 2016 áprilisában Divízió 1/B. világbajnokságot nyert az olaszországi Asiago-ban. Azóta szélesedett a mi spektrumunk is, most már mi fedjük le a női U15, az U18 és a felnőtt korosztályt is. Fontosnak tartjuk és kiemelt célunk, hogy már az utánpótlás nevelésben megalapozzuk azt az erőnlétet, amire később a felnőtt válogatottnál szükség van. - Attila nagyon határozott, amikor sportról beszél, szemében mégis valamiféle gyermeki huncutság fénylik. Olyan lelkesen mesél az erőnléti edzésekről, a napi feladatokról, hogy öröm hallgatni.

- Amikor átvettem a válogatottat, akkor még heti szinten volt válogatott keretedzés a nem légiós, itthon dolgozó sportolóknak. A cél a világbajnokságon való minél jobb szereplés volt. Teszteléssel kezdtünk, majd kidolgoztam és periodizáltam azt a programot, amivel aztán végig dolgoztunk a felkészülés alatt. Az edzőtáborokban folyamatos erőnléti munka folyt, a száraz bemelegítés mindig az én feladatom volt és ezt a mai napig én végzem a lányokkal.

kozigabi.jpg

Gabi veszi át a szót és beavat minket az ő feladataiba is.

- Mivel válogatottról van szó, nincs napi kapcsolatom a lányokkal, főleg azért, mert a csapat nagy része külföldön játszik. Havonta, kéthavonta szoktunk találkozni a válogatott összetartásain, ezért volt már az elejétől nagyon fontos, hogy egy olyan szemléletet, egy olyan edzésmódszert alapozzunk meg, amit a különböző klubokban játszó játékosok a válogatotton kívül és attól függetlenül is tudnak hasznosítani. Az edzőtáborokban, összetartásokon és a versenyeken is az a fő feladatom a levezetési protokollon túl, hogy ellássam az esetleges sérüléseket, melyekből hála Istennek, egyre kevesebb van. Minimális izomhúzódások persze előfordulnak, de ez a sporttal együtt jár: minél nagyobb a terhelés, annál jobban fárad és annál sérülékenyebb az izomzat. Végig ott vagyok a lányokkal, próbálok akkor is segíteni nekik, ha éppen csak egy kis törődésre, figyelemre vágynak.

Célokról, tervekről, a jövőről faggatnám őket, de szinte felesleges. Csak mesélnek, mesélnek és mesélnek, anélkül, hogy én bármit is kérdeznék.

 - A következő világbajnokság, amire készülünk, most lesz áprilisban. Mivel egyre több a külföldön játszó játékos, ezért egyre több tábort kell szerveznünk, hogy hatékony legyen a közös munka. Kiemelt figyelmet fordítunk az U18-as keretre, hiszen pár hete ért véget az a budapesti világbajnokság, ahol a lányok nagyon jó szerepléssel negyedikek lettek. Ez óriási fejlődés a tavalyihoz képest, hiszen akkor a kiesés szélén álltak. Úgy érezzük, hogy bennük nagyon komoly lehetőségek vannak, azon dolgozunk most, hogy mit és hogyan tudunk ehhez még hozzátenni. Igazi kihívás ez számunkra, nagyon nehéz tartani a tempót és felzárkózni a nemzetközi csapatokhoz, akik közül sokan magasabb szinten játszanak, mint mi. Hiszünk abban, hogy munkánk meghozza a  gyümölcsét. Tudományos hátterű módszerek alapján teszteltünk, terveztünk meg minden apró részletet, statikai mérések, pulzuskontroll, alaposan dokumentált és folyamatosan nyomon követhető adatok segítik a mindennapjainkat. A legjobb visszaigazolás az volt, amikor tavaly nyáron kijutottunk egy nemzetközi táborba Finnországba, ahol láttuk, hogy a profi kanadai, amerikai erőnléti edzők hogyan és milyen modellek alapján dolgoznak. Mi is azokat használjuk! A tudás már maximálisan rendelkezésünkre áll nekünk is, a nehézséget az jelenti, hogy a meglévő ismereteinket hogyan tudjuk beépíteni a magyar közegbe, a magyaros méretekre; akár finanszírozásra, akár időre gondolunk. A lányok iskolába járnak vagy épp van egy civil állásuk, ami mellett edzenek a válogatottban és ahova be kell tudnunk illeszteni a programunkat. A tengerentúlon a nagy számok törvénye alapján is sokkal több a sportoló, sokkal több a profi, akik az ottani támogatási rendszereknek köszönhetően meg is tudnak élni a sportból, nem úgy mint nálunk, ahol alapvetően amatőr háttérről beszélünk. Eleve kis ország vagyunk, kevesebb a játékos, sokkal kisebb fazékból tudunk meríteni. Ezek alapján a sikereink felértékelődnek, szerencsére nemzetközi szinten is látják és elismerik, hogy kis országhoz képest milyen gyorsan és mennyit fejlődik a jégkorong.

Arról kíváncsiskodom, hogy a sportrehabilitáció vagy az erőnléti edzés területén is hasonlóan gyors-e a változás, mint a fitnesz iparágban, ahol nap, mint nap jelennek meg újdonságok és ha igen, szükség van-e azonnali reakcióra. Gabi bólint:

- Folyamatos változások vannak, egyre profibb eszközök, fejlettebb edzésmódszerek és mérések állnak rendelkezésünkre. A fejlődés alapkövetelmény, nem lehet a régi technikákra alapozva előrébb jutni. A sportrehabilitáció területén például egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk a megelőzésre, a mi programunk is ezen alapszik. Már az utánpótlás nevelésben figyelembe kell vennünk azokat a sportágspecifikus eltéréseket, amik a jégkorong játékosokra jellemzőek, hogy időben tudjuk korrigálni őket. Ha a kezdetektől fokozottan odafigyelünk ezekre, akkor hatékonyabbak tudunk lenni, azaz el tudjuk kerülni, de legrosszabb esetben is minimalizálni tudjuk a sérülések kialakulásának esélyét. Természetesen ez a jó teljesítmény alapja, hiszen egy sérült sportoló nem tudja hozni a várt eredményeket.

- Gladiátorképző – Attila csak így nevezi a sportágra jellemző, folyamatos fejlődést megkövetelő állapotokat. - A jégkorong egyre erősödik, gyorsabbnak és erősebbnek kell lenni az ellenfélnél. Ez az elvárás, nem lehet lemaradni. A technika fejlődésével és az edzésmódszerek bárki számára elérhetővé válásával a nemzetközi paletta egyre színesebb, az országok egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egyre kiegyenlítettebb a verseny. Nincs titok, én ebben látom a fejlődés kulcsát: ahol tudatosan használják ezeket a módszereket, ott működik, ahol viszont nem tudják felvenni a ritmust a nagy csapatokkal, ott egyértelmű lemaradás van.

kozi1.png

 - Úgy gondoljuk – folytatja Gabi - hogy a sportág népszerűsítése az elsődleges cél. A Szövetség szeretne minél több fiatalt bevonni és minél fiatalabb korban elkezdeni a legmodernebb módszerek alkalmazását. A minél korábban, már gyerekkorban bevezetett és működtetett rendszer alkalmazása feltételezi a játékosok felnőtt válogatottságra való alkalmasságát, hiszen a jól felépített, megfelelő izomzat sokkal jobban tud reagálni a megnövekedett terhelésre.

Akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy a közelgő tavaszi világbajnokság, a felkészülési időszakok és edzőtáborok mellett mennyi a szabadidejük, van-e egyáltalán. Attila is, Gabi is azonnal rávágja:

- Nincs.

Vajon hogyan összeegyeztethető ez az élet a családdal, gyerekekkel?
Nehéz, nagyon nehéz – sóhajt Gabi -, rövid, ám annál tartalmasabb együttlétekkel lehet kompenzálni a távol töltött időt.

- Ahogy a munka fokozódik, ez az idő egyre rövidül – teszi hozzá Attila. - Ami nehéz, hogy a jégkorong szezon télen van és általában a versenyek a nemzetközi szövetség szüneteiben vannak, ami szinte mindig egybeesik a gyerekek iskolai szüneteivel. Tehát a Húsvét, a Karácsony és a Szilveszter a mi fő szezonunk... amikor más pihen és a családjával tölti az ünnepeket, mi akkor vagyunk távol külföldön.

kozi4.jpg

Gabi elmeséli, hogy tavaly is St. Pölten-ben egy Négy Nemzet Tornán töltötték a Szilvesztert a csapattal. Szemében semmilyen szomorúságot vagy hiányérzetet nem látok, bármennyire is keresném. Nincs ez másképp Attilánál sem. Mindketten fontosnak tartják kiemelni azt a töltést, azt az energialöketet, amit egy-egy verseny ad nekik.

- A versenysport ugyanolyan lemondásokkal jár edzői oldalról, mint versenyzői oldalról, azonban nagyon sok pluszt is ad. Az egy hete véget ért hazai U18-as világbajnokságon a torna utolsó meccse volt egyben a magyarok utolsó meccse is. Az osztrákokkal játszottunk és szerencsére szombatra esett a találkozó, így rengeteg néző volt kint és a lányok gyakorlatilag extázisban játszottak végig. Fantasztikus szurkolóközönség volt, a meccs végén a himnuszt hallgatni pedig valami egészen elképesztő élmény volt, ami mindent megér.

Muszáj feltennem nekik a kérdést: gondoltátok volna tíz éve, amikor elkezdtetek személyi edzőként dolgozni, hogy 2017-ben itt tartotok majd?

Attila nem gondolt erre korábban, Gabi ebben a kérdésben sokkal magabiztosabb.
- A sportmúltam miatt mindig is titkos vágyam volt ez, azonban álmaimban sem gondoltam, hogy ez valaha valóra is válhat.

Attila hozzáteszi, hogy ehhez szerencse is kellett, de többször hangsúlyozza, hogy az utóbbi évek kemény munkája nélkül ez nem jöhetett volna össze. 

kozi3.png

Kíváncsi vagyok arra, milyen személyiségek ők, honnan és miből merítenek ennyi energiát nap, mint nap. Megkérem őket, emeljenek ki három olyan tulajdonságot, ami nélkül most nem lennénk itt és nem beszélgetnék velük viszonylag gyorsan jött és világszinten elismert sikereikről.

Összemosolyognak.

- Fanatizmus, elhivatottság, céltudatosság. Gondolj bele – magyaráz Attila – két hétre elvonulsz a családodtól, ott ülsz egy szállodában Szilveszterkor... és közben egyáltalán nem gondolkozol azon, hogy mit is keresel ott, hogy rossz helyen vagy, hanem örülsz, hogy ott vagy és körülötted mindenki örül annak, hogy ott van! Az összes kollégánkra, az egész csapatra jellemző ez, ettől működik a gépezet.

Engem meggyőztek. Feltöltöttek, hatalmas motivációt adtak. Tisztelem és becsülöm a Gabi és Attila -féle fanatikusokat, akiknek ott lebeg a szemük előtt a kristálytiszta cél, elhiszik, hogy képesek megvalósítani és a végén saját álmaikat is túlszárnyalva elérik azt. A szerencse nem véletlen, kizárólag kemény munkához és céltudatossághoz társul.

Gabit és Attilát megtaláljátok itt is!

 Az interjút készítette és szerkesztette: Kövesdi Andrea és Török Attila

süti beállítások módosítása