Szekrényugrás, kidobós, ziccer dobás, Cooper-teszt... négyütemű fekvőtámasz, kötélmászás, tornasor, szintfelmérők, sportnap... ha rémlenek azok a bizonyos tesi órák, olvass tovább!

Mindegy, hogy általános iskolába vagy gimibe jártunk, hogy élsportolók voltunk vagy testnevelésből felmentettek, emlékszünk a szűk tornadresszekre, a kötelező úszásokra, a házi bajnokságokra vagy az iskolakörökre. Néhányan imádtuk, páran meg kifejezetten gyűlöltük, valaki feleslegesnek tartotta, valaki meg azt gondolta, ezért van értelme suliba járni. Így vagy úgy, de mindannyiunkra hatással voltak a testnevelés órák.

Nekem szerencsém volt, imádtam őket. Annak ellenére, hogy szigorú és kemény volt a tanárunk és mindig rám szólt, hogy fogjam már be a szám, szeretett engem és mindig a kedvemben járt. Emiatt nagyon sokszor kosaraztunk vagy fociztunk. Néha, ha a lányokat nem lehetett rávenni ezekre, akkor én külön kimehettem a fiúkkal az udvarra. Ó, az az udvar! Nagyon kicsi volt, egy aszfaltozott focipálya és egy kisebb kosárpálya fért csak el rá, mégis amikor csak lehetett, kint voltunk. Jobb volt, mint a szűkös tornaterem, kis szertárral és körben bordásfalakkal. Bent nem szerettem lenni, ott mindig valami olyat kellett csinálni, ami nem volt kedvemre való: gerendán gyakorlatozni vagy röplabdázni. Utóbbit főleg akkor utáltam, amikor még olyan suliba jártam, ahol kötelező volt a tornadressz... bevágott, rövid volt és kényelmetlen volt benne ugrálni. Egységesnek szerettek volna bennünket látni, de mivel csak annyi volt az elvárás, hogy kék tornadresszben legyünk, így egész Aprajafalva megirigyelhette volna a kék összes árnyalatában pompázó gyereksereget. Már az öltözőben baj volt vele, alig tudtuk felvenni: egymásnak segítve húztuk fel a szűk, nejlon anyagú ruhácskákat. Apropó, öltöző... büdös volt, kicsi és mindig valakinek az ajtóban kellett állnia, nehogy valamelyik fiú berontson. Ők viccnek szánták, mi kevésbé, persze fordítva semmi gond nem volt a dologgal; mi bármikor rájuk törhettük az öltözőajtót és nevetgélhettünk a látottakon egész órán.

Később, már a gimiben nem lógtunk át a fiúkhoz, igaz nem is volt tornadresszünk... rövid gatyában tesiztünk, fehér pólóban, amin a suli emblémája volt. Persze a póló alá felvettük három csíkos Adidas pulcsinkat, mert az úgy volt menő! Imádtam, zöld-fehér csíkos pulcsim volt, szó szerint rongyosra hordtam. Nem voltam ezzel egyedül, a focis srácok ugyanígy jártak az egykori német Bundeswehr-es kék-fekete zipzáras pulcsikkal, amik viselete csak az igazán vagányoknak adatott meg...

Tornaórán mindig voltak felmérők. A tavaszi Cooper futást általában mindannyian utáltuk, mert egyrészt nem értettük, minek fussunk 12 percet, plusz nem is nagyon voltunk erre felkészülve... Télen bemelegítésként néha futottunk egy-két iskolakört, de az összesen, belesétálással együtt nem tartott nyolc percig... nem baj, ha a tantervben Cooper-teszt volt, akkor irány a közeli atlétikapálya és futottunk, kifulladásig, annyiszor és olyan sokat, hogy szívből megutáltuk a futást. Ugyanígy voltunk a többi felmérővel is, nem számított, ki mit tud, csinálni kellett mindent: kötélmászást, szekrényugrást zsámolyról és dobbantóról, röplabdás szervát, hárompontos kosárra dobást, szögletrúgást, gerendás gyakorlatsort, helyből távolugrást, fekvőtámaszban karhajlítás-nyújtást, nyusziügetést, pókjárást, sorversenyeket. Gyakorlatilag minden sportágba belekóstoltunk és ha valaki tehetségesnek bizonyult valamelyikben, mehetett a suli-, majd a kerületi csapatba játszani. Ha viszont nem, maradt a csalódottság és a „semmiben sem vagyok jó” érzés. Nem voltunk sokan, akik sportoltunk: volt egy focista srác, voltunk páran kosarasok, két lány, aki atletizálni járt és volt egy szinkronúszó lány is. Állandóan gond volt velünk, sportolókkal, mert gyakran suli előtt és után is edzésünk volt, emiatt fáradtabbak voltunk és néha nem volt kész a leckénk. A tanárok nem szerették a sportoló gyerekeket, nem értékelték a sikereinket, csak a problémát látták bennünk. Talán még a tesitanárok is, mert nem tudtak mit kezdeni velünk: mi az ő órájukon éltünk igazán, ott voltunk aktívak, egész nap azt vártuk, mikor mozoghatunk már. Az osztálytársaink nem értették, mit szeretünk ezen ennyire, ők inkább ellógták volna az órákat. Érthető, aki kevésbé volt sportos, esetleg nehezebben mozgott vagy túlsúlya volt, annak semmi sikerélménye nem volt a tornázásban. A sikerélmény pedig úgy kellett akkoriban, mint egy falat kenyér. A tanárok sokszor kiabáltak velünk, próbáltak megalázni vagy épp egy-egy kedvencüket az égig emelni és kivételezni vele, állandóan dicsérni. Míg valaki bármit megtehetett, valakinek semmit se lehetett.

Mindannyiunkra hatással voltak ezek a tornaórák, bár akkor heti egy-két alkalomnál nem nagyon volt több. Valaki magabiztosabb lett, valakinek a maradék önbizalma is elveszett. Valaki utálta és a mai napig semmit nem szeret, aminek köze van a sporthoz és valaki imádta, élsportoló lett, esetleg edző, tornatanár. Valaki mindig az ügyetlen volt, aki nem tudja elkapni a labdát és valaki az örök gólvágó, a csodakapus vagy a ziccer nagymestere. Hatással volt ránk a tornasor, hiszen valaki mindig elöl lehetett és valaki tudta, hogy olyan alacsony, hogy biztosan leghátul kell majd állnia.

Felnőttként tudjuk, hogy nem számít, melyik végén állunk a tornasornak, hogy nem érdekel senkit, hány felülést végzünk egy perc alatt, hogy nem az alapján ítélnek meg, hogy bedobjuk-e csont nélkül a labdát félpályáról vagy nem. Hogy nem érdekes, mennyit futunk a Cooper-teszten, mint ahogy az sem, megy-e a térdelőrajt, a kislabdahajítás vagy éppen a fejen állásból guruló átfordulás. Ha sportolunk, nem azért tesszük, mert kötelező, hanem azért, mert szeretünk mozogni. A sikerélményt nem a tanárainktól várjuk, hanem saját magunktól. Az számít, amiben jók vagyunk, nem az, amiben nem! Talán ha anno, a tesiórákon is azt erőltették volna, amit szeretünk, amit jól tudunk és amit szívesen csinálunk, akkor ma sokkal többen mozognának, sokkal többen szeretnék a sportot, futnának, úsznának, fociznának, koriznának... Talán edzőként is kevesebbszer hallanánk azokat a mondatokat, hogy „á, ez már a suliban se ment”, „jaj ezt sose tudtam megcsinálni”, „emiatt egyest kaptam tesin” vagy „ebben már a suliban is nagyon béna voltam”... Talán ha a gyerekkori tornaórás emlékeinkben több lenne a siker, mint a kudarc, akkor felnőttként is szívesebben mozognánk és biztatnánk mozgásra gyerekeinket is, vinnénk őket a játszótérre kidobósozni, a grundra focizni vagy egy egyesületbe sportolni, hogy ne a tv nézés vagy a telefon nyomkodás legyen a délutáni program, hogy kevesebb elhízott gyerek és sokkal több egészséges, sportos fiatal legyen!

Írta: Kövesdi Andrea